– Milyen egy átlagos napja? – tette fel a kérdést az egyik néző a január közepén megrendezésre került előadáson Julien De Smedt ifjú dán építésznek.

Először kissé megütköztünk, nevetés és morgolódás enyhe zaja hullámzott végig a nézőtér sorain. Az építész is meglepődött, de aztán készséggel válaszolt, elmondta, hogy voltaképpen minden napja más, hiszen tervez, ellenőrzi az épülőben lévő házait, amelyek a világ minden táján megtalálhatóak, ezért sokat utazik is, azután természetesen előadásokat tart, olvas, tájékozódik mások munkái felől. Szóval nagyon mozgalmasak a napjai, de hiszen éppen ez a jó az építészetben.

– Tényleg! Hiszen éppen ezért akarunk mi építészek lenni! – gondolhatta a rengeteg diák, akik a nem túl szerencsés időpont ellenére – hétköznap este, vizsgaidőszak közepén – is megjelentek. Megjelentek, hiszen híres, trendi építészt hallhatnak élőben, ingyen (csak itt, csak most), és talán azért is, mert kíváncsiak voltak De Smedt szakmai hitvallására, világlátására, tervezési elveire. Ez a válasz pedig éppen azt nyújtotta, amit vártunk. Nem feltétlen igaz, de megerősít abban a hitben, hogy a legcsodálatosabb művészi önkifejezés módjával ismerkedünk, tehát különlegesek vagyunk.

– Igen! Mi mind egyéniségek vagyunk! – jutott eszembe az építész válaszát hallgatva, éppen úgy, ahogy a Monty Python pórnépe kántálta.

Egyetemi tanulmányaink során rendkívül sokféle nézőponttal, az építészet ilyen-olyan értelmezéseinek sorával találkozunk a tanárok, előadók, konzulensek tolmácsolásában. A középiskolából kikerült diák tabula rasa az építészettel kapcsolatban, hiszen a gimnáziumi művészettörténet-oktatás – ha egyáltalán van – nagyon eltérő az egyes iskolákban, de általában nem sokra elég. Éppen ezért hatalmas a tanár felelőssége, bármit is mesél az érdeklődő, de még nem különösebben tájékozott diáknak: az első gondolatok, vélemények, kritikák lesznek a legnagyobb hatással rá, ezért egyáltalán nem mindegy, mit és hogyan mondanak neki. 

Még mindig el tudom szavalni az első tíz sort az Odüsszeiából, ahogy a szorzótáblát sem tudnám egykönnyen elfelejteni. Úgy gondolom, éppen ilyen elemi hatással voltak rám az első Építészet alapjai előadások, vagy a statika vizsga eredményhirdetése, de az első „igazi” tervezési konzultációk is. Ha a későbbi emlékek el is homályosodnak idővel, az ezeken elhangzottakat sosem fogom elfelejteni, éppen ezért nagyon fontos, hogy mire emlékszik majd a diák, hiszen az az egész személyiségére, szakemberként és a mindennapjaiban is, hatással lehet. Ha például azt hallja, hogy természetes dolog karácsony másnapján tervet feldolgozni, hogy rongyosra kell rajzolnia a kezét, ha valamire akarja vinni az életben, és tudatosul benne, hogy az építészt mérnöknek nevezni főbenjáró bűn, akkor jó eséllyel ő sem fog másként érezni, és ha odakerül, ő is ezeket az „értékeket” fogja továbbadni a következő generációnak. Vagyis tovább- meg továbbörökíti azt a zavart identitástudattal küzdő építészképet, amely a mai szakma sajátja. Továbbörökíti, hogy sikeresnek lenni bűn, de ad absurdum a pénzkeresés is csak egy káros (de szerencsére nem túl gyakori) mellékhatása a pályázatok és az önmegvalósítás emelkedett tevékenységének. S továbbörökítik az együttműködni képtelen, sértődöttművész-pózt, a szakágakat és a laikusokat egyaránt lenéző attitűdöt.

Pedig az építészet minden esetben csapatmunka, amelyben nem csak az építészet más szakterületeinek képviselői vannak jelen, de más tudományok szakemberei is, például szociológusok, joggal, közigazgatással, környezetvédelemmel, területfejlesztéssel foglalkozók. Ha pedig nem fordulunk érdeklődéssel és bizalommal feléjük, hanem bezárkózunk, és önmagunkról zengünk ódákat, és meggyőződésünk marad, hogy az építész azért mégiscsak egy különleges állatfaj, akkor nem kell csodálkozni, ha idővel tényleg csak építészekkel tudunk majd szót érteni, s az egész szakmán belüli kommunikáció nem más lesz, mint egymás érdemeinek magasztalása, és önnön sebeink nyalogatása. Egy világméretű karámban működő „építészsimogató”.