Bedobták az értesítőt a postaládába, rendkívüli közgyűlés, menni kellett, jelenléti ívet aláírni, beszámolót meghallgatni, szavazni – panelben lakni öröm-boldogság. Most éppen arról kellett közösen döntenünk, hogy mi legyen az erkélykorlátokkal, mert a készülő külső hőszigetelés miatt le kell cserélni mindet, mert nem tudnak tőle szakszerűen befordulni a nikecelltáblákkal. Hurrá.

Már javában fűtöttünk, amikor végre elkezdték a külső szigetelést október második felében, s mire a kivitelező „észrevette” ezt az apró malőrt, már október utolsó napjai peregtek. Egyébként is esélytelen volt, hogy a tél beállta előtt végezzenek, de most már egészen bizonyossá vált, hogy csinálják, ameddig csinálják, de kész nem lesz.

Hamar döntenünk kellett tehát, hogy mi legyen az erkélykorlátokkal, milyenre cseréljük, és egyáltalán miből. Azonnal hatalmas vita kerekedett, ugyanis többen már évekkel ezelőtt beépítették a komplett erkélyt, és nem szeretnék, ha hozzá lenne nyúlva. Legfeljebb hőszigeteljék körbe úgy, ahogy van, az egészet. Ja, hogy rozsdás vasra nem szigetelünk? Ugyan már. Eddig hallgattam, miközben vagy ötször próbáltam szót kérni, majd, miután minden jómodor hasztalannak látszott, felpattantam, és a nyugdíjasok szimfóniáját egy szempillantás alatt megakasztva nekikezdtem a mondókámnak. Hogy csak közösen találhatnak jó megoldást, hogy egységes képet kell mutatnia a felújított háznak, nem lehet az egyik erkély ilyen, a másik meg olyan, mert egyszer ők elköltöznek, és mások jönnek ide, és nem lehet egy tömbházat összebarkácsolt toldalékokkal feldíszíteni.  

Meggyőztem-e őket vagy nem, nem tudom. Talán azt az egyet belátták, hogy az épületet mások is látják, nem nézhet ki akárhogyan. Ám miközben beszéltem hozzájuk, el is bizonytalanodtam: valóban tekinthetünk úgy otthonunkra, mint egy átmeneti szállásra, amelyet majd továbbadunk másoknak, amely előtt egy szép napon megáll egy teherautó és bepakoljuk a bútorainkat, és mások hozzák ide a sajátjaikat, és ami most az enyém, az attól kezdve az ő otthonuk lesz? Az nem kérdés, hogy az erkélyeket nem lett volna szabad beüvegezni, de hogy vasrácsos korlát, tömör mellvéd vagy akár drótüveg, az már egyéni igény, vérmérséklet és pénztárca kérdése. Nehéz olyan döntést hozni, amely mindenkinek éppúgy megfelel, hacsak nem a bűvös adu-ász jelszóval: így lesz a legolcsóbb. 

Nosza, meg is szavaztuk a vasrácsos verziót, majd akit zavar, hogy átlátszik, kibéleli gyékénnyel, mondta bölcsen a közös képviselő, nekem meg a Szomszédok egyik első jelenete pergett a szemem előtt, amelyben Vágási Jutka ekképpen sóhajt fel: – Szerintem ez a világ legszebb lakása! 

Ez lett a világ legszebb lakásaiból, és a nyomdászokat és tanárnőket munkanélküliek és nyugdíjasok váltották fel, akik képtelenek együttműködni, közösen gondolkodni. És már én sem vagyok benne biztos, hogy jó, hogy érdemes. Az albertfalvai OTI-kertváros jut eszembe, ahol pár hónapja járkáltam, fotóztam, rajzoltam, és vidáman konstatáltam, hogy mennyiféle módon, milyen változatos eszközökkel, anyagokkal, formavilággal tették egyedivé az ott lakók az utcaképet, hányféleképpen falazták, üvegezték be a tornácszerű bejárati részt, alakították át az egy szem utcára néző ablakot, a csepp kis előudvart. Szedett-vedett változatosságában is (vagy éppen attól) bájos, szeretnivaló az összkép. Mégis érzem, hogy itt, a panelban nem lenne jó vége, ha mindenki teljesen szabad kezet kapna, de nem vagyok benne biztos, hogy miért.

 

Talán a talajszinthez, utcához, járdához való közelség, amely nem engedi, hogy akárhogy nézzen ki az egyik, míg a másik 6-8-10 emelet magasan már bármilyen lehet? Vagy a kiindulási feltételek különbözősége, az alapanyagként szolgáló lakóegységek eredeti megjelenése lehet a titok nyitja? Vagy a lakók különböznek annyira az egyik meg a másik területen? Nem tudom. 

Mindenesetre jött az új korlát, fehérre mázolt vasráccsal, amely annak rendje s módja szerint már a felújítás befejezése előtt csupa rozsda lett, jött a gyékény vagy a műanyag hullámlemez, hogy azért mégse fújjon át rajta a szél, és mindenki boldog volt, mert olcsón megúszták a felújítást, és még kreativitásukból is megcsillanthattak egy keveset. Mert a végletekig szabványosított világban is mindig találunk egy apró kiskaput, amelyen átbújva mégis egyedivé tesszük, saját otthonunkká szelídítjük az úgynevezett tömeglakást.