Annyira régóta és olyan nagyon érdekel az építészek és laikusok közötti feszültség, értékítéletük feloldhatatlannak tűnő különbözősége, vagyis az a tény, hogy ha egy épület egy építésznek tetszik, akkor a nem-építésznek szinte biztos, hogy nem, hogy szinte már unom. Ha felvetődik ez a téma, már előre félek, hogy elragadtatott felszólalásomat legfeljebb hümmögés követheti, mintha ez egy olyan téma lenne, ami sokakat foglalkoztat, de nem tudnak igazán mit tenni, hogy másként legyen. Mintha ez is csak egy olyan szeglete lenne az építészetnek, amiről mindenki tudja, hogy ott van, de idővel, ahogy megrendelések jönnek és házak épülnek, és a mindennapok rendje eluralkodik az egyetemről kikerült, egyre kevésbé és kevésbé lelkes fiatal építészen, már egyre kevesebbszer gondol rá, végül pedig egészen el is felejti. Vagy ha úgy tetszik, megszokja: hogy a megrendelő "csak" egy laikus, aki semmit sem tud az építészetről, és dilettánsok ülnek a hivatalokban is, hiszen ha annyira értenének hozzá, miért nem terveznek (egy újabb közhely, és egyben kifogyhatatlan témaforrás, a tervező építész, mint szakmánk csúcsa).
Talán ezért lehet, hogy akárhányszor próbáltam ezen aggályaimat nálam idősebb építészekkel megosztani, sosem kaptam tőlük választ, de még érdeklődést sem mutattak: kicsi vagy még, azt hiszed, meg lehet váltani a világot, de mi már tudjuk, hogy minden úgy marad, ahogy van: az építész tervez, a laikus meg húzza a száját.
Éppen ezért örültem annak az előadásnak, amelyen ma este voltam:
ArchiLaic volt a címe, és egy idei TDK-dolgozatot mutatott be a két szerző, Szőke Zsófia és Paczolay Zsófia. Ugyanez foglalkoztatja őket is, vagyis hogy miért van szakadék az építészek és a laikusok (építészetben nem jártasak, azaz archilaikusok) között, illetve miként lehetne ezt a szakadékot áthidalni. Ismerősöket és ismeretleneket szólítottak meg, kérdőíveztek, és bemutatták eredményeiket.
Vagyis – bemutatták volna, ha ilyen egyszerű lenne a kérdés. Az előadás után időben körülbelül még ugyanannyit tettek ki a hozzászólások, egész jó vita alakult ki, de ez még csak egy folyamat eleje. A probléma felismerése már fél megoldás, szokták mondani, de azt hiszem, ez itt különösen helytálló, ahogy az is fontos, hogy építészek (építészhallgatók) legyenek, akik észlelik és szavakban kifejezik ezt a problémát, mert ők (mi) tudnak, tudunk megoldással szolgálni. A laikus voltaképpen elszenvedi az építészek működésének eredményét, a szép vagy nem szép, funkcionális vagy használhatatlan, élhető vagy életidegen házakat, tereket, városi környezetet. Véleményt alkot, panaszkodik akár, vagy elmegy tüntetni – ennyi a mozgástere, érdemben nem tud tenni semmit. A mi feladatunk, hogy az építészet, illetve az egyes épületek megítélése olyan legyen, amilyennek szeretnénk: tőlünk függ, hogy (egészen egyszerűsítve) azt szeressék, amit szeretnénk, hogy szeressenek.
Azt hiszem, idevág régi kedvenc olvasmányom, Adolf Loos A szegény gazdag emberről című írása, abból is az alábbi idézet:
Nemsokára eljött az építész, hogy megnézze, helyesen folynak-e a dolgok, s hogy segítsen nehéz döntésekben. Belépett a szobába. A ház ura örömmel sietett feléje, mert sok hónap óta nem találkoztak már. Ám az építész meg sem látta a háziúr boldogságát. Valami egészen mást fedezett fel. Elsápadt. „Miféle házicipô van a lábán?” – nyögte ki nagy nehezen.
A háziúr lenézett a hímzett cipôkre. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ez alkalommal teljesen ártatlannak érezte magát. A cipôt ugyanis az építész eredeti tervei szerint készítették. Ezért fölényesen válaszolt: „De hát építész úr, már elfelejtette? Ezt a cipôt ön tervezte!”
„Hát persze – mennydörögte az építész – de a hálószobába. Ön azonban ezzel a lehetetlen két színfolttal tönkreteszi az egész hangulatot. Hát nem lát a szemétôl?”
A háziúr persze belátta. Gyorsan levette a cipôjét, és halálosan boldog volt, hogy az építész nem találta a zokniját is lehetetlennek. Átmentek a hálószobába, ahol a gazdag ember újra felhúzhatta a cipôjét.
„Tegnap ünnepeltem a születésnapomat – kezdte elfogódottan – szeretteim valósággal elhalmoztak ajándékokkal. Hívattam, kedves építész úr, hogy adjon tanácsot, hogyan tudnánk ezeket a legjobban elhelyezni.”
Az építész arca láthatólag megnyúlt. Aztán kitört: „Hogy jön ön ahhoz, hogy bármilyen ajándékot is elfogadjon? Nem terveztem meg mindent magának? Nem vettem mindent tekintetbe? Önnek már nincs szüksége semmire. Ön komplett.”
Pedig az épület nincs készen, amint az utolsó vonalat is meghúztuk a rajzon, sem az utolsó összehajtogatott tervlappal, sem az engedélyezési terv elfogadásával. De a felépült ház átadásával sem. Éppen ott kezdődik: emberek jönnek, és használatba veszik a házat, laknak benne, vagy dolgoznak, vásárolnak, közlekednek, vagy gépeket kezelnek, a termeket takarítják, az ajtókat csapkodják; bosszankodnak, ha lassan jön a lift és örülnek, ha logikusan nyílnak az ajtók, kézre állnak a kilincsek, kényelmes szélességűek a folyosók. Örülnek a szép falburkolatoknak, a hangulatos lámpáknak, vagy szitkozódnak az igénytelen csőkorlátokon, gyékényt hoznak, kiegészítik, amit az építész félbehagyott, cserepes virágokat tesznek a használhatatlan sarkokba, igényeikhez igazítják a „steril” friss épületet.
Az épületet használva ismerik meg, és kölcsönösen hatással van egymásra ember és épület. Az építész nem tervezhet meg mindent, ahogy azt Adolf Loos példázatában olvashatjuk, mert az emberek tudják igazán, hogy mit szeretnének az épülettől, de a mozgásterük csekély, még saját lakó- vagy munkahelyük esetén is csak kisebb változtatásokat tudnak tenni. Talán nem tudják szavakban kifejezni az érzéseiket vagy meglátásaikat, mert a közoktatás nem látta el őket a szükséges szókinccsel és esztétikai alapokkal, de erről igazán nem tehetnek. De az, hogy egy házat szeretnek vagy nem szeretnek, tetszik nekik vagy nem tetszik, sosem alaptalan. Mi, építészek pedig nem tehetjük meg, hogy ezt a véleményt figyelmen kívül hagyjuk.
Az utolsó 100 komment: