Moravánszky Ákos előadására rengetegen mentünk a Mindentudás Egyeteme aktuális helyszínére, a SOTE új épületébe, sok ismerőst, régi évfolyamtársakat láttam. A cím is vonózó volt (“…nyiss nekem tért”? – Tér és térbeliség az épített és a társadalmi világban), de szerintem vonzóbb volt maga az előadó személye, akitől sokfélét olvashattunk már, és akit végre személyesen is láthatunk.
Moravánszky négy budapesti teret választott ki, amelyek nagyjából egy egyenes vonal mentén helyezkednek el a város szövetén belül, így elkerülte, hogy olyan tereket válasszon, amelyek valamilyen szempontból túl tipikusak, közhelyesek. Úgy érzem, az előadás végére egy kicsit jobban megismertük az Oktogont, kicsit másképp gondolkodtunk a Kós Károly térről, a Köztársaság térről és a Nyugati térről. Mindeközben általános megállapításokat is hallottunk térről és helyről, helyről és nem-helyről, tehát csupa olyan fogalomról, amely számunkra, fiatal építészek és építészhallgatók számára nem volt új, de megerősítés volt egy ilyen elismert embertől hallani azt, amit már egyébként is tudtunk. Közben azon morfondíroztam, hogy ez végül is egy általános ismeretterjesztő sorozat része, amelyre laikusokat is várnak (sőt, talán elsősorban őket), emiatt, és az idő szűkössége miatt sem lehet nagyon elmélyedni a témában. De így is tartalmas, érdekes, emlékezetes előadásban volt részünk.
A ruhatárnál várakozva hallom, hogy valaki a terek kiválogatásának esetlegességét kifogásolja, de én ezt sem bánom, bár szívesen hallgattam volna még újabb és újabb terekről. Talán majd egy másik alkalommal.
Hárman indulunk haza, egykori évfolyamtársak. Egyikünk a diplomatervét készíti, a másik doktorandusz, a harmadik irodában dolgozik. Számunkra nem sok újdonságot tartogatott ez az előadás, lényegében mindenről hallottunk az egyetemi évek során, igaz, nagyobb részt nem a kötelező előadásokon. Abban azért egyetértünk, hogy jó összefoglaló volt ez azok számára, akik érdeklődnek a tér fogalma iránt, és ismerik a budapesti viszonyokat. Haladunk a körút felé a forgalmas Üllői úton, amikor meglátunk egy huszonéves, egyébként jól öltözött srácot úgy öt méterrel előttünk a járdán – vizelni. Undorodva fordulunk el, aztán megjegyzem egyiküknek: na lám, ez az a Budapest, amit úgy szeretsz. Vállát vonogatja, kényszeredett, mosolyszerű grimaszt vágunk. Egyszerre eszembe jut (és talán nekik is) az előadás után feltett egyik nézői kérdés: „Hogyan hat a demokrácia mértéke a városi terek fejlődésére?” Moravánszky egy példával válaszolt: elmesélte, hogy Svájcban, ahol él, a települési fejlesztéseket rendre megszavaztatják az adott terület lakóival: miután elkészültek a tervek, mindenki kap róla egy kis szórólapot vagy brosúrát, amelyen a tervlapokon és látványterveken túl a fejlesztés szöveges ismertetése is szerepel, pro és kontra érvekkel egyaránt. Ezután a lakó szabadon dönthet arról, szeretné-e az adott fejlesztést, vagy sem, és ha többen szavaznak ellene, akkor nem valósítják meg. Még mindig az előbbi srác lebeg a szemem előtt. Próbálok elképzelni egy olyan Magyarországot, amelyben hasonlóan hoznak döntést, amelyben a lakók véleménye ekkora hangsúlyt kap. Az előbbi srác valószínűleg egyetemista volt, nem iskolázatlan, nem a társadalom perifériáján élő.
Én tényleg próbálom elképzelni. De nem megy.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.