Csütörtökön jelent meg a hír, és azóta valószínűleg minden érintetthez eljutott: megszűnik a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal. Talán mára már ki is dühöngték vagy örvendezték magukat, (építészeti) pártállástól függően.

Én azért nem higgadtam le teljesen. Nem szeretném az unalomig ismételt közhelyeket elővenni (ebben az országban már bármit megcsinálhatnak stb.), inkább azt szeretném elmondani, hogy szerintem miért elfogadhatatlan a KÖH megszűntetése.

A műemlékvédelem ugyanazért szükséges, amiért a magyar nyelv védelme (művelése) és a történelem védelme (oktatása, továbbadása) is alapvetően fontos: nemzeti örökségünk része és fennmaradásunk alapja, hogy tudjuk, kik vagyunk, honnan és merre tartunk.

A magyar nyelv védelme nehezen megfogható, valahol mégis érezzük, hogy bajban van, hogy egyes szavak közhellyé válnak, vagy egy politikai irányzat kisajátítja őket. A hangzatos, egyszerű, könnyen érthető jelszavak régóta a politikai etetés alapvető eszközei.

A történelemírás mindig is politikai ügy volt: a múlt eseményeit úgy magyarázni, hogy az a jelen politikai döntéseit és társadalmi folyamatait igazolja. Persze nem jó, hogy ez így van, de ennyi fér bele a kötelező történelemoktatás heti két tanórájába, aztán akit jobban érdekel, úgyis utána olvas, és idővel rá fog jönni, hogy nem minden úgy van, ahogy. Aki egy kicsit is szeret a szélesen hangoztatott tények mögé tekinteni, hamar rájön, hogy rendszerváltás meg szabad ország ide vagy oda, ugyanúgy manipulálnak bennünket, mint egykor. Mint gyakorlott tények mögé tekintő és a régi épületek elkötelezett híve, egy dologban egészen biztos vagyok.

Nem akarom, hogy a múlt tárgyi emlékei is erre a sorsra jussanak.

Nem akarom, hogy olyan állami hivatalnokok döntsenek a kulturális örökség még menthető hányadáról, akikre a megszűnő KÖH feladatait mellékesen rásózzák, akiknek csak nyűg lesz, hogy sok egyéb mellett még ezzel is foglalkozni kell. Nem akarom, hogy szakmaiatlan, politikai arroganciával és ingatlanspekulációval átitatott döntések szülessenek Magyarország műemlékeinek sorsáról. Nem akarom, hogy központilag hozzanak döntést olyan ügyekben, amelyeket csak a helyben élők ismernek igazán, nem akarom, hogy egy romos lakóépület, egy templom, egy vidéki kúria, egy történelmi pincesor vagy egy út menti kőkereszt felett olyanok törjenek pálcát, akiknek (jó esetben is) egy tízperces terepszemlét és néhány digitális fényképet leszámítva semmi közük az egészhez.

Nem akarom, hogy most, amikor a szocializmus idején keletkezett épületek elérik a kritikus 40-50 éves életkort, amikor szükségessé válik a felújításuk vagy bontásuk, egy olyan csoport döntsön róluk, akik a zsigeri gyűlöleten és a betanult közhelyeken (szoci, tehát ronda, fujj beton stb.) kívül nem sokat tudnak felmutatni. Nem akarom, hogy a műemlékvédelem kicsússzon az építészek, művészettörténészek, néprajzkutatók és régészek kezéből és végérvényesen a politikai célok alárendeltjévé váljon.

Nem hiszek L. Simon Lászlónak, hogy csak átszervezésről van szó.

Nem hiszek neki, mert tájékozódom és gondolkodom.  

Nem. Hiszek. Neki.