HTML

Dobozoló blog

Építészetről, építészekről, házakról és lakóikról, életről és élményekről egy építészlány szemével.

Címkék

Kommentek

  • calealenta: @eeversion: nekem azért nem szimpatikus az ilyen vélemény, mert meg se próblája megfogalmazni, mi ... (2014.09.09. 22:57) Hányinger
  • asuser16: Nagyon érdekes az írásod a kockaházakról! kérlek küldj egy e-mailt az e-mail címemre mert szeretné... (2013.06.09. 14:17) Kockaház és a városi életmód megjelenése vidéken
  • Szzzz: Lehet venni bontott cserepet is, és az tényleg régi. Bár ha már elméletről van szó, tulajdonképpen... (2013.02.24. 22:08) Koptatott farmer
  • nEjmEd: Jó lett! :3 (2012.08.06. 00:34) - Te amúgy mit is dolgozol?
  • dobozoló: ok, értem. jó lenne, ha lenne külön tervezéstörténet és lenne külön kritika. hátha egyszer lesz. (2011.08.04. 15:34) Építész/kritikus

2009.06.04. 02:55 dobozoló

Bikal - Borzalom Baranyában

Már akkor gyanús volt, amikor a busszal közeledve, a fák közül kibukkant két furcsa kupola. Aztán a gyalogos ösvényen haladva megpillantottuk a recepció épületét, amely tetején tájékoztató jellegű feliratot („recepció”) tartott egy rátapasztott második tető. Hja, nem tudják, hová legyenek a fene nagy gazdagságukkal, legyintettünk csibészes mosollyal, és titkon reméltük, hogy a nehezén túl vagyunk. Az Éptört Tanszék szervezte workshop keretében tíz hallgató foglalkozott a kastélyok megőrzésének, és a kastély-fürdő-szálló mint új funkciónak a kérdésével, ennek keretében látogattunk meg három megvalósult példát, s ennek a kirándulásnak volt egyik állomása Bikal.
 

A település Baranya megye északi csücskében helyezkedik el, nagyjából félúton Kaposvár és Szekszárd között, mintegy 900 lelkes átmenő falu Dombóvár közelében. A falut és a hozzá tartozó birtokokat Puchner Antal osztrák tábornok kapta katonai szolgálatának jutalmaként, s ennek a családnak a nevéhez fűződik a kastély építése az 1840-es évektől, ebben működik ma a négycsillagos Puchner Kastélyszálló.

Megérkeztünk. Első meglepődésünket még próbáltuk diszkrét mosollyal palástolni, és nem ítélkezni az első benyomás alapján, félretéve az építészvilág klasszikus pesszimizmusát. Elvégre azért jöttünk, hogy tapasztalatokat szerezzünk, minél többet lássunk, és jól érezzük magunkat.
 
A recepció épületébe belépve nem mindennapi építészeti élmény fogadott: a látszó régi fedélszékért akár még hálásak is lehettünk volna, de az az erőszak, amit elkövettek rajta, sajnos elnyomta a pillanatra előbukkanó reményt. Nem is tudom, vajon a végfal belső oldalára épített áldísztégla finom lépcsőzése a fedélszerkezet háromszögvonala mentén, a festett téglaminta a falon, vagy a szaruállások között virító, fehér gomolyfelhőkkel tűzdelt kék mennyezet volt-e nagyobb csapás, de szerencsére nem volt időnk gondolkodni rajta, siettünk tovább.
Optimizmus ide vagy oda, ekkor már mindnyájan tudtuk: a recepció csak az első állomása egy hosszú és nem mindennapi kalandnak.  
 
A kastélyszálló maga elenyésző az egész komplexumhoz képest: a tizenhat szobát magába foglaló épület kívülről tisztességesen felújított, egyszerű képet mutat, a belső elvileg a Habsburg kort idézi, valójában császárkori maskarába öltöztetett, de könnyen megfejthető üzenet gazdagságról, kényelemről. Az emberekben a „kastélyszálló”-ról kialakult ábrándkép megtestesülése. Az udvaron áthaladva idegenvezetőnk, egy roppant meggyőződéssel és a fürdőegyüttes szépségébe vetett kemény hittel megáldott hölgy többször felhívta figyelmünket a kert fölé magasodó ősfákra, és a divatos szóra ügyet sem vetve, a fákat nézve ismét felébredt bennem, hogy van még halvány szikrája a szépségnek, amelyet nem lehet kiirtani.
 
A mindennapi életünkben is jelen lévő szlogenek egyébként sem idegenek a helytől: az épületek elnevezései, mint például a Francia Fürdőház, a Marokkói Fürdő, vagy a Francia Udvarház mind korunk termékei: a könnyen megjegyezhető, márkanévszerű kifejezések nem hagynak nagy teret a fantáziának, kínosan igyekeznek definiálni magukat, hogy ezzel szavatolják a színvonalat. Hiszen Franciaország a fejlett nyugaton van, egy marokkói nyaralás pedig álmaink netovábbja, na meg az Ezeregyéjszaka meséit is megidézi ez a környezet – nemde?
Rövid látogatás következett egy étteremben, amelyben mediterrán hangulatunk kellett volna, hogy támadjon egy sor hódfarkú cseréptől a pult fölötti árnyékoló tetőn, valamint a falra pingált famintától, majd sietve továbbhaladtunk az apartmanházak felé. Néhányan diszkréten lemaradtak – röhögni...

Kívülről kissé szokatlanok a sötétzöld falak, de legalább sok a faszerkezet: a túlnyúló szarufák, a fa nyílászárók talán a vidéki-természetes-fa iránti bennünk élő rokonszenvre szeretnének hatni – elég erőtlenül. Apropó, faszerkezet! Az egyik apartmanépület előtt, fából készült előépítmény alatt egy ágyat láttunk meg, benne fiatal szerelmespár szobra. Máshol idegenül hatna, ebbe a képbe azonban teljesen beleillett. A művész, aki ezt az együttest készítette, több szoborral is megajándékozta a fürdőkomplexumot, de mind közül ez volt a legmellbevágóbb.
 
Kényelmetlenül éreztük magunkat, mintha meglesnénk szegény párt, akik erről mit sem sejtve ölelkeznek a nyitott oldalú, de egy befüggesztett ablakkal és ajtóval konkretizált építményben. Idegenvezetőnk büszkén hívta fel figyelmünket, menjünk közelebb, ugyanis a szobor (természetesen) zenél is. A belső tér egy központi, nappalinak eufémizált elosztótérből és abból nyíló négy szobából állt – beletörődéssel vettünk tudomást a falra festett faburkolatról és a bontott téglára hajazó felfalazásról: ezek szerint megint mediterrán hangulatunknak kellene lennie. De nem lett.

 

A Francia Udvarház előtt, amely a hely legújabb büszkesége, megálltunk egy percre. Érdemes megnézni, mivé vált a régi istállóépület – jegyezte meg kísérőnk fennkölt hangnemben. Érdemes… – jegyeztük meg mi is. Figyeljük meg a kötél motívumát, amely több helyütt elő fog még kerülni – szólt a figyelmeztetés. Az, hogy a kötél mit szimbolizál, sajnos nem derült ki, de valóban előbukkant, hol faldíszként virított, hol a lépcső mentén, a korlát alatt futott végig. Ebből a házból akár szépet is ki lehetett volna hozni: ha letakartuk egyik szemünket, megfigyelhettük a szépség erőtlen próbálkozásait, amelyeket azonban rendre elnyomott az ízléstelenség mindent átjáró jelenléte. Például szép lett volna a fal, ha vagy csak vakolt, vagy csak nyerstégla lett volna – de így, a divatos amőbaforma kivágásokban idétlenül megjelenő tégla rányomta a bélyeget erre is: hasonlóan a kínais ruhákon megjelenő nagy, ezüstszínű nyomott mintákhoz, feliratokhoz, vagy az olcsó cipők éktelen fém csatjaihoz, amelyek emblémaszerűen utalnak a termék gagyiságára.


Az sem derült ki – pedig megkérdeztük –, hogy mitől francia a Francia Fürdő, viszont még mindig talán ez volt a legvisszafogottabb része az épületegyüttesnek. Talán azért, mert a fürdőktől megszoktuk, hogy kicsit kék, kicsit kupolás, és ennél többet ez az uszodatér sem mutatott. Szomorú volt viszont látni, hogy az épület egyik részén domináns faszerkezetű nyílászárókat a másik épületrészen műanyagablakok váltják fel, és az is érthetetlen volt, hogy a fürdő recepcióját magába foglaló nyaktagot miért nem tolták egy kicsit arrébb, hiszen úgy kikerülhető lett volna, hogy két vastag törzsű fát is bele kelljen komponálni a belső térbe. De mivel a fák bravúros körbeépítésére kísérőnk külön felhívta a figyelmünket, valószínűleg ez sem volt véletlen, sőt lehet, hogy igyekeztek minél több fát eltrafálni. Leírhatatlan azonban, ami ezután következett: először a Marokkói Fürdő, majd a masszázsfürdős, szaunás rész, és diszkréten elfüggönyözött, vörös lepedős ágyak. Az érdekes a legfinomabb szó, amivel mindez jellemezhető.
Minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet érdemel, szokták mondani. Talán az építészettel is így van: egy olyan világban, ahol intézményesített keretek között zajlik a népbutítás, a szórakozási és kulturális igények média általi letornászása, ahol normális filmet éjfél előtt nemigen találni a tévében, fő műsoridőben pedig milliók csüngnek a nyugatról importált szeméten, ne is várjuk, hogy bárki igényli a színvonalas építészetet. Megjegyezve, hogy itt ráadásul azt sugallják, hogy ez a színvonal: hiszen van pezsgő, bowling, masszázs és gyertyafényes vacsora – mi mást is kívánhat még az itt megpihenő közép- vagy felsővezető? Erről tanúskodnak a vendégkönyvbe írt bejegyzések is: hazai „sztárok”, médiaszemélyiségek töltöttek itt kellemes napokat, a legnagyobb megelégedéssel.
 

Utolsó állomásunk a Sportközpont épülete volt, kívülről egyhajós csarnok kissé posztmodernes felhanggal, belül(!) egy láncos híd, fejünk fölött diszkréten figyelő vasráccsal, mert középkori hangulatot akar sugározni (egyébként vadiúj). Középen bowlingpálya, kétoldalt asztalok, a terem végében bárpult egy magyar népviseletbe öltöztetett kirakati próbababafiúval, amelynek kapcsolata a középkorral titok maradt. A hasonló külsejű Konferenciaközpontba nem tudtunk bemenni, mert éppen kivette egy kisebb társaság, akárcsak a kastélyban kialakított elnöki lakosztályt, és még néhány épületrészt.

Tehát működik a turizmus, sokan felkeresik a Puchner Kastélyszállót. Minket is invitált idegenvezetőnk, hogy térjünk vissza mihamarabb, mi pedig már azt sem tudtuk, merre nézzünk, hogy ne szakadjon ki belőlünk az elmúlt másfél óra tömény élményeinek hatására a nevetés. Vagy a sírás. Felszálltunk a buszra.
(2008. 04.)
 
 

 

Szólj hozzá!

Címkék: kritika magyar nemépítészek


A bejegyzés trackback címe:

https://dobozolo.blog.hu/api/trackback/id/tr21162587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.