Vidéki kisvárosban, egy panelház tízedik emeletén laktam életem első tíz évében, egy szinte teljes egészében a huszadik század második felében épült településen. Az emeletes házak, a szögletes formákból kirajzolódó töredezett sziluett jelentette számomra a várost. Hosszabb iskolai szünetekben mindig ellátogattunk távol élő nagyszüleimhez, akik kertes házban laktak. Ami szüleimnek, nagyszüleimnek talán a tanyák világa, vagy egy hagyományos falusi utcakép volt, az nekem ez a mai szememmel nézve ellentmondásos, mégis egységes világ volt és maradt: a „kocka” családi házak világa. Ide jártunk nyaralni, itt töltöttük a karácsonyokat, számomra ez volt a vidék.

/Ez ismét egy korábbi (2007-es) írásom, de mivel azóta sem változott a kockaházak megítélése, azt hiszem, még nem idejétmúlt./

Mire megszülettem, már javában a ’80-as évek túlméretezett családi házai nőttek ki gombamód a földből – a kockaházas építkezések, amelyek az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kezdődtek, ekkorra már befejeződtek, tehát ilyen értelemben számomra a kockaházak mindig is léteztek. Az én korosztályomnak, akik lakótelepen vagy típus családi házban nőttünk fel, akik számára a huszadik század második felének túlszabályozott, túltipizált magyar valósága jelenti a közvetlen múltat, már a kockaház is „régit”. Talán ezzel magyarázható az empátia, amellyel ezekhez a házakhoz közelítek: míg sokan csak a problémát látják bennük, én kíváncsi vagyok, ha már vannak, mit lehetne kezdeni velük most, jó negyven-ötven évvel létrejöttük után.

Ám hiába kutattam, legtöbbször csak félszavas említéseket találtam a kockaház-jelenségre, mintha a „rangos építészet” képviselői nem akarnának tudomást venni róla – vagy hallgatásukkal próbálnák semmissé tenni. Meglepődve olvastam, hogy a kor jeles építészei, akiket rendszerint állami építésziroda (LAKÓTERV, VÁTI, KÖZTI) foglalkoztatott, megvetették a kis családi házak tervezőit, hiszen ők a nagyobb beruházásokkal voltak elfoglalva, gondoljunk csak a rengeteg, szocialista időkben létrejött új városközpontra, az új középületekre (mozi, művelődési ház, szállodák)! A neves építészek legfeljebb a tömeg-lakásépítéseken találkoztak a lakófunkcióval, de ott sem a leendő használókkal, legfeljebb a megrendelővel kerülhettek kontaktusba. Családi házakhoz való viszonyuk talán a maiaknak a lakóparkokhoz való viszonyával rokon: nem tagadják a létüket, nehéz is lenne, hiszen mindenhol ott vannak, de lehetőleg csak homályos állásfoglalásra hajlandóak, semmi konkrétumra.

Ez a mai oktatásra is igaz, kezdettől fogva olyan házakról tanuljuk, hogy szép és követendő, amelyek legfeljebb folyóiratokban köszönnek vissza, míg a lakóparkról, amellyel viszont lépten-nyomon találkozunk, csak annyit tudunk meg, hogy „nem a legjobb ötlet”.

A sátortetős kockaházak létrejöttét több tényező együttesen idézte elő. El(és főként) a nagy építkezési kedv, amely érthető is, ha közelebbről megvizsgáljuk a hatvanas évek Magyarországának társadalmát: egy világ, megannyi ellentmondással. Egyszerre kiszámítható a hétköznapi élet szintjén - egyféle fogkrém, egyféle mosópor, és bizonytalan a teljesség szintjén - senki sem tudja, merre halad a világ, a készen kapott szocialista rendszert nem értik, csak tanítják, s próbálják elhinni vagy elviselni. Nem csoda, hogy sokan látták úgy: a legbiztosabb, ha megtakarított pénzüket mihamarabb befektetik, és mi mást is kívánhattak volna, mint a dolgozó ember legfőbb vágyát: egy családi házat. Hiába volt dísztelen és egyszerű, bumfordi és kizárólag az anyagtakarékosságot célzó tömegű, mégis úgy látták, „többet tud” a régi, egytraktusos, háromhelyiséges parasztháznál: nagy, széles ablakok, két-három szoba, vezetékes víz…

A hetvenes évektől fokozatosan az ormótlan méretű családi házak vették át a kockaházak szerepét, s váltak a jólét szimbólumává a nyolcvanas évek során. S minthogy mindig a letűnt kort kiáltják ki a legrosszabbnak, a kockaház mai megítélése is igen negatív. Egyesek felújítják, plusz szintet építenek rá, kicserélik a régi nyílászárókat műanyagra, szóval szerény kereteik között igyekeznek modernizálni a régi korból itt felejtett házakat. Vannak, akik elfogadják, hiszen „legalább téglaház”, mások viszont úgy hirdetik eladó házukat, hogy „nem kockaház” (tehát eszerint a kockaház valami rossz dolog, és örülni kell, ha az ember nem olyanban lakik).

A kockaházzal kapcsolatos problémákat tárgyalva érdemes azokat egyes szempontok szerint különválasztani: hiszen vannak olyanok, amelyek az építés idejében jelentkeztek, vannak, amelyek csak napjainkban, illetve más a megjelenése és mások a lehetőségei egy ilyen településrésznek falun és városban, városszélen is. Továbbá annak tárgyalását is fontosnak érzem, hogy miért kötődnek negatív érzelmek hozzá, miként szimbolizálja a letűnt kort.

Sokan azt tartják a legnagyobb gondnak, hogy a családi ház eszméje a városhoz, nem pedig a faluhoz köthető: a családi ház nem azonos a vidéki (kertes) parasztházzal, kialakulásuk és eredeti rendeltetésük is különböző. A vidéki ház története az ismertebb: visszavezethető népi építészetünk egészen ősi formáihoz, és a gyakorlatilag keveset változó falusi életmódot egészen a huszadik század közepéig ki tudta szolgálni. A családi ház ellenben a városi társadalomban jött létre, gyökerei az angol kertváros-mozgalomban, illetve a villaépítészetben keresendőek: ezek nem kötődnek a falusi életmódhoz, a kert nem munka-, hanem pihenőterület, ahol némi konyhakerti zöldséget és gyümölcsfát leszámítva nincs termelés, nyírt gyep meg fából készült kerti kiülő annál inkább. A kockaházat építők nagy része viszont falusi ember, így számára a kert sokkal inkább „udvar”, amely nem akar az utca felé szépnek látszani: nem véletlen a falusi házak zártsága, amit az oldalhatárra rendezés is erősített – itt viszont kötelező előkert és oldalkert van, amelyek a telek közepére kényszerítik a házat, két túl keskeny és használhatatlan oldalkerttel közrefogva. A falusi életmódot hozták magukkal azok is, akik a falvak újonnan kiszabályozott utcáiban vettek telket és építették meg kockaházukat – sok faluban máig ható törés jött létre arculatban a régi és az új rész között, míg az életmód ugyanolyan maradt. Míg régen a gazdasági épületek a lakóház szerves folytatásaként tudtak létrejönni, a kockaházak esetében a ház mögött, attól elválva épültek meg, és legalább ezeket oldalhatárra helyezték, hogy egy használható szélességű kert jöjjön létre.

 

Fontosnak tartom megjegyezni azt is, hogy akárcsak a kertvárosok esetében, itt is hiányzik a központ: sok helyen megépült egy-két utcányi kockaház anélkül, hogy bármi is megtörné a lakóépületek monotonitását: középület, közpark, játszótér. A faluközpont általában a templom körül alakult ki, ezek az utcák viszont a központtól távolabb, a falu szélén jöttek létre, olyan helyen, ahol előtte nem álltak házak. Ez egyébként minden falura igaz, nem csak a kockaházasakra: a mai folyamatok azt mutatják, hogy sok városi költözik ki környező falvakba, illetve már az eredendően falusi népesség sem úgy él, mint régen: a városba jár dolgozni, otthon pihenni szeretne – és ehhez jó lenne, ha a falvakban is megjelennének az imént említett közfunkciók. A falunapok, népművészeti vásárok, szabadtéri rendezvények magas látogatottsága is arra mutat, hogy az emberek, ha van rá lehetőségük, szívesen töltik idejüket a szabadban, emberek közt, és csak kényszerűségből töltenek órákat a televízió előtt.

 

Tehát úgy látom, hogy az életmód megváltozása, amelyet a kockaház megjelenése előrevetített, mára történt meg: ma már tényleg egyre többen csak nyírt gyepet, meg egy-két virágágyást kívánnak a kertjükbe – és ez a szabadon álló épületforma épp erre lett kitalálva. Más kérdés, hogy sokak szerint egyszerűen nem szép – ez már nem városépítészeti kérdés.

 

 

Az viszont igen, hogy sok helyen a régi falusi házak között, egy-egy régi épület bontásával épült a kockaház: míg a kockaházsor még mindig létrehoz valamiféle egységet, a régi épületek között elszórtan már tönkreteszi az utcaképet. Léptékében, formájában, részleteiben is más, mint a régi házak. De hogy az ember semmiből sem tanul, azt szépen mutatják a következő két évtized családi házai: a nyolcvanas, majd a kilencvenes évek mindent magukra aggató palotáinak silány eszköztárú változatossága véleményem szerint sokkal nagyobb kárt tett, mint a kockaházak. Ezeket mégsem „divat” szidni: hiszen a mai felső középosztály jelentős hányada ilyenben lakik. És a felújítási hullámmal a kockaház is áldozatul esett: szintráépítés, bővítés, majd a létrejött tömeg befedése egy hatalmas nyeregtetővel: kész is van a kockaház nyolcvanas évekbeli, otromba bővítése, amely legfeljebb a kor többi csúf családi házának léptékét tudja követni – ami pedig nem sok esztétikumot jelent. De legalább már kevésbé hasonlít a hatvanas évek bántóan egyforma házaira, amelyek egyet jelentettek a szigorú politikával, a típus-világgal, amelyet mindenki igyekezett elfelejteni.

 

A legnagyobb probléma szerintem mégis az, hogy a hatvanas, hetvenes évek építkező kedvű fiataljai mára elmúltak hatvanévesek, és örülnek, hogy nem panellakásban kell nyugdíjas éveiket tölteniük, mint sokaknak. A fejlesztési, változtatási kedv tehát igen csekély, de szakmai szinten sincs egységes álláspont a kockaházak sorsáról. Mintha még mindig azt gondolná az építésztársadalom, hogy ha tudomást sem vesznek róla, akkor egyszer csak megszűnik létezni.