A harmadik évezred első évtizede két hatalmas újdonsággal szolgált a lakásépítés világában: az egyik az újlakás-építésben gombamód elterjedt társasházak szép új világa mind városszéli lakópark, mind pedig a pesti belváros rekonstrukciós területein épült 5-6-7 szintes lakóházak formájában, a másik pedig a paneles lakótelepek rehabilitációja, a 2001-ben megkezdett Panel Program, amely végigkísérte az egész évtizedet. Úgy érzem, mindkét vívmány újra és újra fejtörést okoz a „rangos” építészet számára, nem találva a helyes viszonyulást. Örüljünk-e, hogy sok lakás épül, vagy bánkódjunk a lakhatatlan alaprajzokon, silány építőanyagokon; együtt örüljünk-e a lakókkal, akik mélyen a zsebükbe nyúlva teremtik elő a felújításhoz szükséges önrészt, vagy bánkódjunk az időnként felemás eredményen, a dryvit-homlokzatok színkavalkádján?
A kettő közül mégis ez utóbbival, a felújítással vagyunk nehezebb helyzetben. A panelban lakóknak aránytalanul magas fűtésszámlával kell szembenézniük hónapról hónapra, a rossz falszigetelés, a hőhidas csatlakozó élek és a hőhidas ablakok miatt, és ez az állapot a mai keretek között tarthatatlan. Annak idején mindennél előbbre helyezett szempont volt a gyors, szerelt jellegű építkezés, amelyhez nagy reményeket fűztek, és módszeresen „beültették” az akkori városszéleket a harmincméteres, egyforma betonerdőkkel. Az eredeti cél, vagyis a lakáshiány átmeneti(!) megoldása ugyan sikerült, viszont az eredmény korántsem átmeneti. Ugyan hogyan is lehetne az? – Ma Magyarországon egymillió körüli panellakás van, amelyeket körülbelül 30 éves élettartamra terveztek. A rendszerváltás idején a házgyárak is megszűntek, így a legfiatalabb panelok is már húszévesek, de nagyon sok közülük már túllépte a kritikus 30 éves határt.
A panelok lakossága elöregedő, és legtöbbjük kevésből él, nincsen megtakarított pénzük. Másrészt egy-egy ilyen épületben egy falunyi ember lakik, így a felújításkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a lakóközösség közös igényeit, elvárásait. Korábban olcsó volt az energia, ma a legfontosabb az energiatakarékosság, vagyis elsősorban a fűtés hatékonyságának növelése. Egyértelmű tehát, hogy a külső megjelenés sokadrangú szempont ma is, ahogy az építéskori szemlélet szerint sem volt fontos, hogy a végeredmény tetszetős legyen.
Életem első tíz évét panelházban töltöttem, a tizedik emeleten, ezért úgy gondolom, nem a romantikus „távolból minden szebb”-érzés munkálkodik bennem, ha azt mondom: valami elveszett ezekből a felújított házakból. A panel nagyon szürke, monoton és egyforma, de van az egészben valami tekintély, valami tiszteletet parancsoló. Tektonikus megjelenésű, és könnyen átlátható épületek voltak: emlékszem, a játszótérről felnézve a tízemeletesre sokszor elméláztam azon, hogy mekkora „dobozban” lakik egy-egy család. Kisszoba, nagyszoba, konyha: az annyi, mint három ablak családonként. Amikor kisebb települések utcáin autóztunk keresztül, mindig elképzeltem, hogy a mi kis skatulyánkat leemelhetnénk a tízemeletesről, és ugyanolyan sátortető kerülne rá is, mint a többire. Valóban úgy éreztem, hogy mi is egy faluban lakunk, csak éppen a házakat egymás tetejére építették.
Ez az épített jelleg teljesen megszűnik a homlokzatok külső hőszigetelésével: habár a színező festés szinte sosem egyszínű, hanem adott szín két-három árnyalatát használja, a színváltások sosem a korábbi panelhatárokon haladnak, hanem hol vízszintes, hol függőleges sávokra osztják az épületet. No, nem mintha tektonikusabb lenne a panelhatárokat követő színezésű, viszont fogkrémzöldben, vagy barackszínben pompázó monstrum. Szelíd pasztellszínekbe öltöztetett óriások, akárha tüllszoknyába bújtatott kemény legényeket látnánk (emlékszik még valaki arra a Chokito-reklámra a motoros férfival?). Valami elveszett belőlük, és bár nem cél egy az egyben visszahozni a korábbi képet, ennél azért kreatívabb megoldást is el tudnék képzelni. A lakók ugyan ennek is örülnek, rögtön magasabb a lakás értéke, ha elmondható róla, hogy „homlokzata felújított, a nyílászárókat korszerű műanyagra cserélték”, de ugyanígy tudnának örülni az ötletesebb megoldásnak is. Laikusokként számukra nem a konkrét megjelenés, hanem a korábbitól való elhatárolódás a lényeg, a korszerűtlen és a frissen felújított közötti választóvonal hangsúlya, a tizenegyszer négy-hat-nyolc család közös identitása: „mi a kék (zöld, kávészínű, rózsaszín) házban lakunk”.
Vannak persze sikertörténetek is: próbálkoznak a napkollektorok használatával, Dunaújvárosban passzívházként született újjá egy panelépület, és némelyik homlokzat festése is elfogadható lett, de sajnos nem ez a többség. Pedig igazán izgalmas és érdekes téma lehetne ez a fiatal tervezők és diákok számára. Erre látható is némi hajlandóság, hiszen foglalkoztunk már panelokkal városos félév keretében és alkotóhéten, és a rajzi tanszék vitrinjeiben is van néhány ötletes homlokzatszínezési látványterv, de ezeken túl is nagyszerű pályázatokat lehetne kerekíteni e megkerülhetetlen téma köré.
Végül visszatérve a lakópark-építésre, úgy gondolom, elgondolkodtató, hogyan ismétli önmagát a történelem: miközben az egyik legnagyobb mai feladat az elavult panelházak felújítása, ma sem építünk jobban, jobb anyagokkal, az alaprajzok pedig egyenesen rosszabbak, mint a korábbiak. Egy panelban legalábbis minden konyhának volt ablaka, ami a mai lakások közül nagyon kevésről mondható el – erre való az amerikai konyha, ahol „anyu és apu a konyhában alszik” (vagy a nappaliban főz). Nem tanulunk tehát a saját hibáinkból – viszont így legalább nem kell félnünk, hogy 20-30 év múlva nem lesz munkánk: hiszen ott lesz a lakópark-rehabilitáció!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
eeversion · http://ftldftba.blogspot.hu 2009.06.21. 23:00:56
A lakóparkok is szörnyűek, ez nem vitás, de legalább könnyebben bonthatóak, alakíthatóak és korszerűsíthetőek a szerkezeteik, hisz a panelt csak robbantással lehet bontani, és a beépítés jellege miatt csak egész lakónegyedenként...
dobozoló · http://dobozolo.blog.hu 2009.06.22. 01:12:31
(azért jó, hogy még épülnek a lakóparkok, de már azon gondolkodunk, hogyan lehet majd lebontani őket :D)
szedan 2009.07.23. 01:40:15
A Drywit sajnos ugyanúgy megmutatja, hogy még mindig mennyire nem-gazdag :( ország vagyunk, mint ahogy megmutatják a sokat csodált századfordulós eklektikus belvárosi házsorok is a maguk vakolatdíszeivel. A vakolat a legolcsóbb homlokzat, és mi használjuk is bőven. Megint csak New York-nál maradva: ott nem létezik vakolt ház. Minden épületnek van homlokzatburkolata - minimum (!) tégla - de tetőtől talpig, és az ottani századfordulós eklektikus házak (mert van bőven - jóval több, mint üvegpalota) díszei igazi kőből faragottak. Persze nem kell átrepülni az óceánon, NY-Európáig is elég elmenni. Tény viszont az is, hogy Manhattanban egy m2 új lakás 1,2 millió Forintnál kezdődik.
Tehát sajnos ez is csak és kizárólag azon az egy dolgon múlik, amit mindenki keres...
szedan 2009.07.23. 01:45:38