De még ezzel a két tantárggyal együtt is furcsa volt a mostani évkezdés. Hatévnyi kollégiumi élet után most albérletben lakom, távol mindentől, ami eddig Budapestet jelentette számomra (bár ezt cseppet sem bánom). A múlt heti évnyitóra például nem sikerült beérnem időre, pedig szerettem volna még utoljára megnézni, bár mondanom sem kell, legutóbb gólyaként vettem rajta részt. Tegnapelőtt aztán megértettem, hogy jobb is így, úgysem érdemes tettetni: én már alig tartozom ide. Ahogy átmentem a Goldmann téren, aztán be az E épület kapuján és tovább a K felé, mindenféle szórólapot próbáltam rám sózni, amelyek különböző nyitóbulikat hirdettek, én meg csendben konstatáltam, hogy nem érdekel – de a hétfő délelőtti nyüzsgésben, a csoportosan vonuló elsősök között mégis elkapott a láz, hogy nekem is pörögnöm kell, hiszen elkezdődött megint a tanév.

 

Beültem egy órára, amit két éve hallgattam – a féléves tematika és a követelményrendszer ismertetése volt csak a program, azután sietni kellett tovább, mert tömött sorokban nyomult be többszáz alsóbbéves a terembe. Pedig én megpróbáltam, de úgy tűnt, a tettetés nem is olyan egyszerű. Ezek után némi ide-oda téblábolás után vettem egy sima füzetet és némi uzsonnát, és leültem a K épület mögötti udvarban. Sötétedésig ültem ott és írtam: vázlatpontokban, barokk körmondatban, gondolatfelhős ábrán, rajzon keresztül próbáltam eljutni a nagy kérdésre adható legjobb, vagy legkevésbé rossz válaszra – hogy mit tervezzek diplomára. Volt téma, többféle funkció is, kutattam, könyvtáraztam, szereztem dwg-térképet, archív fotókat is, és most mégsem tudok semmit.

 

Ezért a hallgatás, pedig két kezem sem elég, hogy összeszámoljam, hányszor és hányféle témában szerettem volna írni a nyár során, de mindannyiszor csak az újra- és újragondolásig jutottam el. Tegnap sem jutottam döntésre, sőt, megállapítottam, hogy talán a helyszín sem megfelelő. Mára pedig, mérleget vonva az elmúlt napokról, hogy ne mondjak heteket, hónapokat, teljesen kiborultam. Mert hiába érzem már, hogy eljött a búcsúzás ideje, hiába szeretnék kutatni, okosodni, régi házakat megmenteni, hasznos dolgokat tenni, ezt a lépcsőfokot, a diplomát, nem kerülhetem meg.

 

Eszembe jut, amikor a matek1 vizsgára készülve szobatársam így fakadt ki: Minek kell nekünk ilyet tanulni? – én meg jobb híján azt mondtam neki, hogy azért, hogy felvehessük a sziltant, mert annak ez az előkövetelménye.

 

Lefestették a Bercsényi kollégiumot, és szépen halad a Skála helyén épülő monstre szolgáltatóközpont is. A K253 mennyezete vakító fehér, az épület nyugati szárnyán pedig új, mintásan rakott cserépfedés készült a nyár során. De ezek már nem nekem szólnak.