- Egy építészhallgatónak két regényt kell feltétlenül elolvasnia. Az egyik A katedrális, a másik Az ősforrás – jelentette ki évekkel ezelőtt egy frissen szerzett ismerősöm. Másodéves voltam akkor, és nagyon örültem, hogy A katedrálist már olvastam: a teljesítendő adag fele megvan. Amikor pár évvel később elkezdtem olvasni Az ősforrást, igazán nagyon akartam, hogy tetsszen, ahogy mindig mindenben szeretnék megfelelni az elvárásoknak.

Régóta terveztem már, hogy összegyűjtöm az irodalomban, filmen, filmsorozatokban ábrázolt építészeket, és elmondom, mit gondolok róluk. Nem is lehetne jobb kezdés Az ősforrás, amely bárki szerint alapmű, és amely  ugyan tetszett, de volt benne egy kis erőlködés, egy kicsi abból, hogy nagyon akartam szeretni.

Öt éve olvastam, és nem is vettem a kezembe azóta, de ma egy építész ismerősöm nekem szegezte a kérdést, hogy mi tetszett ebben a könyvben, ezért kaptam az alkalmon, és rávettem magam, hogy akkor most megírom.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a műfaj megtévesztő: igaz, hogy vannak szereplők és van cselekmény, lehet találgatni, ki hová fog jutni a könyv végére, azért valójában Az ősforrásban vázolt történet egy váz csupán, amely Ayn Rand írónő filozófiai tételeit hordozza magán. Érdekes, hogy egyes építész(hallató) vélemények szerint ez egy szépirodalmi alapmű a szakmánkban, mert épp annyira nem szól az építészekről, amennyire nem szól az egyes szereplőkről sem. Az ősforrás az individuális emberről mint heroikus lényről szól, pont. Ez Ayn Rand mindenek feletti tétele, és mindezt azért pont építészekre vetítette, mert pont egy építész tervezőirodában dolgozott titkárnőként, amikor a regény alapötlete megfogalmazódott benne.

A szereplőkről:

- Howard Roark a főhős, borzasztóan tehetséges építész-zseni, öntörvényű (vörös a haja, érted!), haladó gondolkodású, ami abból látszik, hogy odavan a modern mozgalomért és a toronyházakért. Egy Cameron nevű idősebb meg nem értett zseninél tanonckodik, aki le Corbusier regénybeli megfelelője. Egy Dominique nevű, rideg és törtető fiatal nő lesz méltó partnere heroikus küzdelmében, aki nem mellékesen Roark vetélytársa főnökének (Guy Franconnak) a lánya. Roark legnagyobb ellensége és az általa megvetett világ megtestesítője Ellsworth M. Toohey, egy építészeti kritikus. Mert ugyebár az építészeti kritikusok akkora nagy emberek és annyira ők a társadalom mozgatórugói, hogy méltó ellenfelei lehetnek az ifjú zseninek. Aha, persze. 

- Peter Keating az antihős, ő egy középszerű ízlésű fiatal építész, akinek mindig pont jól jön össze minden, és tehetségtelenségét nyomulással és helyezkedéssel próbálja kompenzálni. Középszerűségét azzal rágja szánkba az írónő, hogy a nem-építész olvasónak is nyilvánvaló legyen, hogy Keating a historizmushoz vonzódik. Maradi, érted!

Ha időm és kedvem is lesz, újra fogom olvasni a könyvet, mert a részletekre nem emlékszem, addig is, ha bárkit érdekel, Wikipédia. A lényeg a Roark és Keating közötti küzdelem, vagyis haladás és maradás, tehetség és helyezkedés, különleges és középszerű, jó és rossz, individualizmus és kollektivizmus harca. Minden más mellékes.

Nekem ez a regény (mint regény, mint szépirodalom) tetszett. Viszont tudni kell, hogy az egész történet és minden egyes karakter az írónő filozófiai tételeit hivatott bizonyítani, éppen ezért a történet mesterkélt, a párbeszédek színpadiasak, a szereplők egydimenziósak, egy-egy jellemvonást, eszmét testesítenek meg. Isten óvja az építész(hallgató)t attól, hogy úgy érezze, csak Roark nélkülöző, sanyarú sorsa az egyetlen igaz út a felhőkarcolóig és a szakmai pálya beteljesítéséig, na meg a nő szívéig. Ha így érzi, elég valószínű, hogy csalódni fog.

Nézzük tehát, milyen tételek bizonyítását fejti ki a regény ahelyett, hogy regényként viselkedne!

1. Az individualizmus hirdetése a kollektivizmussal szemben. Roark az igazi self-made man, aki önerejéből és tehetségével jut el a felhőkarcolóig és a nő szívéig, hosszú küzdelem árán. Példakép lehet, ha arról kell valakit meggyőznünk, hogy álljon már fel a tévé (laptop) elől, és kezdjen valamit az életével. Hozzon létre valamit, tegyen keresztbe két fűszálat, küzdjön valamiért, a jól ismert közhelyek. Erre alkalmas, és pont ezért áradoznak lemming-üzemmódban tengődő ismerőseink erről a könyvről, hogy micsoda gondolatébresztő volt, és ezentúl máshogy fognak élni. De ha távolabbról nézzük, észrevesszük, mennyire sarkított ez így. Csak az egyéni eredmény, az egyéni siker fontos? Tapossunk el nyugodtan bárkit? Legyünk képtelenek az együttműködésre, legyünk beképzeltek és gorombák és utáltassuk meg magunkat mindenkivel? Egyre emlékszem még, ahogy az írónő Roark és Dominique szerelmi együttléteit ecsetelte: mintha az sem az együttműködés, hanem az egymás elleni küzdés, a másik letörése, megszégyenítése lett volna. Éljünk így? Ugyan már!
2. Az önkéntes altruizmus márpedig nem létezik, senki nem segít önzetlenül. Ezt akkor én nagyon elhittem, amikor a regényt olvastam, és bevallom, tízből kilencszer még mindig így érzek. Sokszor lehet érezni, hogy valaki azért segít másokon, hogy ezzel önmagát tüntesse fel jobb fényben, vagy önnön énképét javítsa, de még az is előfordul, hogy egyenesen azt akarja, hogy a megsegített ember szégyenkezzen vagy hálálkodjon. Akkoriban erről egy egész házi dolgozatot írtam egy szabadon választott tantárgyra, de a tanár közölte, hogy boldog ember vagyok, ha még nem szorultam más önkéntes segítségére, és hogy majd úgyis megtudom idővel. Jól ismerem az embertípust, aki úgy teszi fel a kérdést, „Segíthetek?”, hogy szinte hallom utána, „kérlek szépen, hadd segítsek!”. Tehát ezzel még mindig egyetértek, annyi kitétellel, hogy néha előfordul az önkéntesség, de ritka. Én például rendszeres véradó vagyok, és ha valami, hát ez aztán teljesen önkéntes dolog és még csak nem is kellemes, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem tőle jól magam. Jól érzem magam, mert úgy érzem, hogy ezzel egy kicsit hozzájárulok a világ jobbá tételéhez, bármennyire is fellengzősen hangzik. Tehát bevallom, ez sem önkéntes altruizmus.
3. A modernizmus hirdetése a historizmussal szemben. Ezt kár is lenne elemezni, mert
   1. Ayn Rand nem építész, ismeretei a modernizmus és a historizmus közötti ideológiai ellenkezésről felületesek és hiányosak
   2. nem is lényeges a történet és a mondanivaló szempontjából sem, csak egy jól megfogható, könnyen ábrázolható szembenállás, amellyel még inkább szimbolizálható a Roark és Keating közötti szembenállás
   3. 65 évvel a könyv megjelenése után, túl a posztmodernen, úgysem tudnék újat mondani.

Érdekes regény Az ősforrás, és örülök, hogy olvastam. Kicsit későn került ugyan a kezembe, mert akkor már túl voltam tucatnyi építészetelmélettel kapcsolatos választható tantárgyon, és eleve fenntartásokkal kezdtem neki. Mégis tetszett, mert Roark még mindig szerethetőbb, mint Keating, és mert a mellékszereplők nagyon jól testesítik meg a rájuk aggatott egy-egy jellemvonást. Tanulságos időutazás egy olyan korba, amelyben a felhőkarcoló volt a fiatal építész vágyainak alfája és ómegája, és amelyben a haladás vagy maradás kérdése valóban élet-halál kérdés volt.

Innen, 2012-ből szemlélve hajlamos vagyok azt hinni: nem is létezett ez a kor. De erről már igazán nem én tehetek. 

(A képek a könyv 1949-es filmadaptációjából származnak. IMDB)