HTML

Dobozoló blog

Építészetről, építészekről, házakról és lakóikról, életről és élményekről egy építészlány szemével.

Címkék

Kommentek

  • calealenta: @eeversion: nekem azért nem szimpatikus az ilyen vélemény, mert meg se próblája megfogalmazni, mi ... (2014.09.09. 22:57) Hányinger
  • asuser16: Nagyon érdekes az írásod a kockaházakról! kérlek küldj egy e-mailt az e-mail címemre mert szeretné... (2013.06.09. 14:17) Kockaház és a városi életmód megjelenése vidéken
  • Szzzz: Lehet venni bontott cserepet is, és az tényleg régi. Bár ha már elméletről van szó, tulajdonképpen... (2013.02.24. 22:08) Koptatott farmer
  • nEjmEd: Jó lett! :3 (2012.08.06. 00:34) - Te amúgy mit is dolgozol?
  • dobozoló: ok, értem. jó lenne, ha lenne külön tervezéstörténet és lenne külön kritika. hátha egyszer lesz. (2011.08.04. 15:34) Építész/kritikus

2009.06.16. 13:12 dobozoló

Nagyecsér

elhagyatott ház Nagyecséren

Néhány tucatra tehető országunkban az elnéptelenedett falvak száma. Tudunk róluk, a környéken lakó nagymamák és nagypapák meséiben fel-felbukkannak, de a kérdésre, hogy vajon miért történt ez velük, ők sem mindig tudnak válaszolni. Mert sokféle oka lehet, régebbi korokban a háborúk, járványok pusztíthatták ki egy-egy kisebb falu lakosságát, de olyan is megtörtént, hogy a közösség felkerekedett, és jobb termőföld, jobb élet reményében közösen kerestek „új hazát” néhány kilométerrel arrébb. Ma viszont leginkább a népesség elöregedése, majd lassú kihalása lehet a magyarázat.

Nagyecsér kb. félórás autóútra van Miskolctól. A falutól kevesebb, mint tíz kilométerre halad el a pár éve épített autópálya. Nagyecsérre viszont csak földút vezet, a szomszédos Mezőnagymihályról. A történetnek ezzel vége is van, hiszen ki veszi ma a fáradságot –mi több, a bátorságot-, hogy féltett gépkocsijával földútra hajtson? Ha nem muszáj, inkább nem, igaz?

Mezőnagymihályi rokonaim emlékeznek arra, amikor Nagyecséren is volt még élet. 10 éve lehetett, hogy végleg kihalt vagy elköltözött mindenki, s ezzel kihaltak a házak, az utcák is. Ha az emberi élet megszűnik, megszűnik a település is, a kettő feltételezi egymást, ember nem él közösség nélkül (nevezzük akár falunak, városnak), de a település is értelmét veszti lakói nélkül.
 
út Ecsérre
 
Amikor kinn voltam, szeptember volt. Szerettem volna megnézni még az első fagyok előtt, mert akkor már járhatatlan az út, tavaszig. A látvány lenyűgözött. Valamiféle nyomasztó, elmúlásszagú vízióm volt a településről a rokonok elbeszéléseiből, de ennek nyoma sem volt, csak itt-ott, leginkább az épületek belsőjében, az otthagyott használati tárgyakat és bútorokat látva kapott el egy kis nosztalgikus szomorúság. Mert az épületek egy-két kivételtől eltekintve nyitva állnak, szabad a bejárás. Sajnos ez meg is látszik, szinte mindent elhordtak már. Amit nem lehetett, vagy nem volt érdemes: búbos kemencék, egyhelyütt virágmintásra hengerezve, újságból kivehető falinaptárak, rozoga heverők, díszesre faragott ablakkeretek, hangulatos tornácok – a ’70-es, vagy még későbbi éveket és a régi népi világot sajátos vegyítésben idézik meg. A legtöbb ház még pusztulásában is szép, egyszerű, harmonikus megjelenésű, semmi erőltetett, kirívó vagy oda nem illő nincs rajtuk. Skanzenfélében éreztem magam, csak éppen ez maga volt a valóság, nem frissen meszelt kiállítási tárgyakat láttam, hanem az igazit.
 
De nem csak a külsőről van szó, az anyagok is mind a lehető legtermészetesebbek itt. Két vagy három hatvanas évekbeli kockaház jelzi csak a modern világ csíráját, na meg a villanypóznák, minden más igazán régi és romlatlan. A fő alkotóelemek a fa, a vályog, a nád – ha a ház kiszolgálta a neki szabott időt, visszailleszkednek a természetes környezetbe, elkorhad, lebomlik és visszaépül az egész.
 
És ott álltam ebben a valaha volt kis faluban, amelynek volt temploma, imaterme, boltja, iskolája, és nem az szomorított el végül, hogy pusztulásra van ítélve minden ház, törvényszerű dolognak találtam, hogy a természet visszafogadja az egykori ház építőelemeit. Az a sokak számára ismerős nagyvárosi szorongás kapott el, hogy a minket körülvevő világ nem ilyen, a mi világunk mű, minket évekig kell tanítani a „helyes” formákra, anyagokra, szerkezetekre, műanyagba bugyoláljuk a házainkat, és ha egyszer nem lesz már rájuk szükség, szemét marad utánuk. A természet nem fogja tudni visszafoglalni a területeit, csak áll majd értetlenül, hogy mit tegyen ennyi soha le nem bomló szeméttel, és tessék, már csak keserűen tudjuk felidézni a viccet, miszerint a marslakók hosszas megfigyelések után arra jutottak, hogy az ember azért dolgozik a világon, az a feladata, hogy minél több szemetet hozzon létre. Hát ez a hiba. Nem az, hogy néhány kis ház elpusztul és „unokáink nem fogják látni” őket, hanem az, hogy ha házaink nem is, de építőanyagaink egyre inkább az öröklétre készülnek, csak éppen nem tudunk velük, úgy látszik, bánni. És lehet, hogy ükunokáink is fogják, így vagy úgy, látni őket, de nem biztos, hogy örülni fognak neki.
 
2006. október
 
 
Utószó
 
Ez volt életem első cikke a kari újságunkban, mi több, ez az élmény, a Nagyecsérben látottak hatása késztetett arra, hogy jelentkezzem a főszerkesztőnél, mert úgy éreztem, ezt meg kell osztanom másokkal.
 
Azóta nem jártam a helyszínen, viszont mások foglalkoztak vele. Amikor 2006 őszén kinn voltunk, éppen akkor volt ott két néprajzkutató is, akik összegyűjtötték a mozdítható tárgyakat. Egy kicsit haragudtam akkor, mert nincs annál varázslatosabb, mint eredeti helyén látni mindent, ami megmaradt. Viszont tudtam, hogy sajnos a „mai világban” nem maradhat semmi a helyén, amit el lehet vinni, mert ha nem ők viszik el, hát elviszi más, a székeket, komódokat tűzifának, és így tovább. Így viszont egy időszaki kiállítás készült az összegyűjtött anyagból, Egy eltűnt település emlékezete – Nagyecsér címmel. Ezenkívül a Szent István Egyetemen készült egy szakdolgozat is, amely a település hasznosítását, rehabilitációjának lehetőségeit vizsgálja.
 
Múlt hétvégén aztán ismét leutaztam Mezőnagymihályra, és meglátogattam a kihalt falut. Most éppen nem egészen kihalt, egy állandó lakója van. Viszont a pusztulás, kevesebb mint három év alatt, elkeserítő. És nem csak az anyatermészet visszafogadásának szépsége, de az emberi rombolás nyoma is tetten érhető: a három épen maradt búbos kemencéből kettőnek beszakadt az oldala, és a házak faszerkezetein is nyomott hagyott az idő mellett a szándékos rombolási kedv is.
 
az egyik áldozatul esett búboskemence
 
Szeretnénk felmérni és egy rajzos-fotós kiállítás keretében bemutatni a megmaradt épületeket, vagy legalábbis a legjavát, aztán, ha visszhangra talál a törekvés, akkor akár többet is. Hamarosan néhány építészhallgatóval visszatérünk, és remélem, utána a mostaninál bizakodóbb leszek.
 
Kihalt települések természetesen szerte a világon vannak, így kijelenthetem, hogy nagyon sok csak a hozzáálláson múlik. Már az is érhet valamit, ha legalább számon tartják ezeket a településeket, és nem rombolják a még megmaradt értékeket.
Néhány link:
 
A tíz legérdekesebb szellemváros:

Szólj hozzá!

Címkék: elmélet népi egygondolat


A bejegyzés trackback címe:

https://dobozolo.blog.hu/api/trackback/id/tr281188697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása