Hat órakor csörgött ma reggel az ébresztőm, ami mostanában nemigen történt meg, tíz hónapos Aliz lányom ugyanis rendszerint fél 5 és fél 6 között érzi úgy, hogy kezdődik a nap. Ma azonban biztosra akartam menni, mert Budapestre készültem, az Építészettörténeti és Műemléki Tanszék szervezte Protestáns templomépítészeti konferenciára. 

Nem voltam még távol ilyen hosszú időre, amióta Villő lányom két és fél évvel ezelőtt megszületett, de amikor tudomást szereztem erről a konferenciáról, úgy döntöttem, hogy mindenképp szeretném meghallgatni. Még úgy is, hogy Pákozdról kell felbuszoznom Budapestre. Még úgy is, hogy (szabadságot kivett) férjem és (100 kilométerről hozzánk utazott) apósom vigyáznak egész nap a gyerekekre. Még úgy is, hogy két előadás német nyelvű lesz, amiből nagyon keveset fogok érteni. Még úgy is.

Mert ez a konferencia rólam is, rólunk is szól, akik évről évre a nyári szünetünk egy boldog hetét az ország különböző pontjain lévő templomok felmérésével, rajzolásával, dokumentálásával töltöttük. Jómagam Krähling János szárnyai alatt mértem evangélikus templomokat Pest és Borsod megyében, három egymást követő nyáron, majd pedig Erdélyben, Bögöz gyönyörű, gótikus eredetű református templomának felmérésén vettem részt Benczédi Sándor értő felügyelete alatt (ez utóbbi nem tanszéki kutatás volt, de a tanszékről "közvetítettek" bennünket). Mindez olyan nagy hatással volt rám, hogy a következő nyarakat egy saját felméréssel töltöttük akkor már megszokott társaimmal együtt, és egy egész kihalt falut felmértünk. Sajnos ennek a feldolgozása megakadt, mert időközben végeztünk az egyetemen és dolgozni kezdtünk, de a felmérési anyag rendelkezésre áll, és még nem tettem le egészen arról, hogy valamilyen módon közreadjam a munkánkat. Erről korábban itt és itt írtam. 

Amikor a buszról leszállva 9 óra előtt néhány perccel a négyes metró mozgólépcsőjén hátrafordulva kis híján lefejeltem Veöreös Andrást, a nyelvemen volt, hogy "azt hiszem, ugyanoda igyekszünk", de hamar rájöttem, hogy az a két félév épszerk és egy félév éptöri, amit az ő tankörében töltöttem, több mint tíz évvel ezelőtt ezelőtt volt, így nem valószínű, hogy emlékszik rám. Nem kellett sokat számolgatnom: ősszel 13 éve lesz, hogy az egyetemet kezdtem. 

Mindig újra megütközöm az átsorszámozott termeken: nekem a K253, K232 és a többi előadóterem olyan fogalmak, amelyeket valószínűleg már sosem fognak felülírni új teremszámok. K253? Éptöri, közép, művtöri - na, és a tanévnyitó beszéd, ahol először hallottuk, hogy 5%-unk fog csak időben végezni, és hogy az építésznek mindenhez értenie kell. K232? Épszerk! K240? Tartó! KA51? Ábris, tartó - és a nyolctól délig tartó épszerk és tartó vizsgák. 

De itt, a(z új) K210-ben már voltam egyszer, Katona Vilmos barátom doktori védését hallgattam meg másfél évvel ezelőtt.

A konferencia ingyenes volt, és már az előadók névsorán végigfutva is nívós előadásokra lehetett számítani, mégis a székek körülbelül fele üres volt. Persze, hétköznap volt. Rajtam kívül viszont úgy látszott, mindenki nagyon örült, hogy ilyen sokan összejöttünk, hát én is próbáltam örülni.

A köszöntőbeszédek után az előadások sorát Jan Harasimowicz kezdte, aki csodálatosan gazdag képanyaggal támogatott, német nyelvű ismertetőt adott a protestáns templomok alaprajzi elrendezéseiről. Én pedig boldogan konstatáltam, hogy sikerült valamennyit megértenem a beszédből, hiányos némettudásom ellenére is. Az előadás végére már mindenkiben tudatosult, hogy itt bizony komoly csúszás lesz az időtervben (ugyebár, időtervet azért kell készíteni, hogy legyen mitől eltérni), de senki sem bánta, méltatlan is lett volna ennél rövidebben foglalkozni egy ilyen átfogó témával.

Sajnos a nyitó előadáson kívül (amely terv szerint is 60 perces volt) minden megszólalónak elvileg 20 perc állt rendelkezésére, hogy kifejtse a mondandóját, és ez többször is kevésnek bizonyult. Ha egy-egy előadónak sikerült is tartani az időkeretet, akkor is olyan érzésem volt a végén, hogy szívesen hallgattam volna még egy kicsit tovább, és bizonyára lett is volna még mit mondani az adott témáról. A csúszások miatt az első kávészünetre a tervezettnél korábban, a harmadik előadás után került sor. A bennfentesek (vagyis rajtam kívül szinte mindenki) hamar beszédbe elegyedtek, én pedig meglátogattam az új büfét. Új, mert diplomázásom után készült el. El is gondolkodtam egy pillanatra: az új teremszámozás, az új büfé, a négyes metró - ezek nekem már mindig újak (és idegenek) lesznek? De nem sokáig mélázhattam ezen, mert sorra kerültem a büfénél. 

- Helló. 

- Jó napot, sikerült választani?

Na, hideg zuhany. Lemagáztak. (Tulajdonképpen felmagáztak, ha úgy vesszük, okoskodtam később Ákos barátomnak, akit szintén több ízben felmagáztak már.) (De miért is ne jónapotozna nekem a büfés lány? 31 éves vagyok, saját háztartást vezető feleség, két kislány édesanyja.) 

Szendvicsemet megkapva szabályosan menekülőre vettem, ki a büféből, ki az épületből. Nézzünk körül, mi változott a környéken. Büdös van. Budapesten büdös van, ezt eddig is tudtam, de ma szabályosan mellbe vágott, már reggel, a buszról leszállva is, és most is, ahogy a még tűrhető illatú egyetemkertből kiléptem a Budafoki útra.

Mire visszaértem, sajnos lement a másik német nyelvű előadás, de nyugtattam magam, hogy valószínűleg úgysem értettem volna túl sokat belőle. Előadások, szendvicsebéd, újabb előadások: docenssé és tanszékvezetővé lett egykori tanáraim, majd hallgatók, doktoranduszok következtek. A témaválasztás sokszínű volt: protestáns templomépítészetünk minden fontos korszakával (oszmán hódoltság, artikuláris templomok, türelmi rendeleti templomok, XX. századi templomok) külön előadás foglalkozott, és az átfogó bemutatásra törekvő, nagyobb anyagot felölelő kutatástól (Vukoszávlyev Zorán hallgatókkal közösen végzett felmérései, Danielisz Dóra sepsiszéki felméréseiből készült tanulmánya) az egy-egy templommal (Kismuzsaly, Szeged) foglalkozó, és azt kontextusba helyező előadásig igen széles volt a skála. (A konferencia programja itt olvasható.)

A húszperces időkereten túl a technikai előkészület (hiánya) adott némi okot bosszankodásra: először arra érkezett (jogos) megjegyzés, hogy az előadó kissé takarja a kivetített képeket (ezt már az első előadás után orvosolták), majd a projektort kellett kissé megemelni, hogy a hátsóbb sorokban is lássuk a vetítést - ez utóbbi megoldása pár perces fennakadást okozott. Az is zavaró volt, hogy a vetített "diákon" szinte minden esetben nagyon apró betűs volt a szöveg, több előadónál gyakorlatilag olvashatatlan volt. Számomra az első sorban folyó szinkrontolmácsolás is kissé zavaró volt, de egy idő az agyam - úgy látszik - kikapcsolta az állandó duruzsolást. Jómagam több nyelven tanultam, angolul jobban, franciául kevésbé jól beszélek, latin nyelvvizsgám is van és németül is tanultam egy évig, már munka mellett - mindezek ellenére boldogan hallgattam volna meg a német előadások magyar összefoglalóját, vagy magyar szinkrontolmácsolását. Mindezek azonban apróságok, és nem vesznek el az esemény fényéből.

Végül a tervezetthez képest körülbelül egy órával később lett vége ennek a tartalmas és számomra igen kedves napnak. Öröm volt egy napra visszanézni a Műegyetemre, de még nagyobb öröm ismét itthon lenni.