Az éppen műsoron lévő programnál hangosabb és mozgalmasabb reklámblokk egy szempillantás alatt kizökkent a passzív tévénézésből. Jó kollégistaként pár év alatt teljesen leszoktam a „beszélő dobozról”, ezért amikor nyári szünetben egyszer-egyszer mégis belenézek, nekem minden új.

Mosóporreklám, fogkrémreklám, hajfestékreklám – itt tartottunk a repertoárban, amikor tudatosult bennem, hogy mind ugyanazt az üzenetet hordozza: „Ragyogj!” Ragyogó színű ruhák, legalább másfél évtizede ugyanazzal a klasszikus szlogennel, ragyogóan fehér fogú szerelmesek, akik szavak nélkül is megértik egymást, és ajkaik (vagyis inkább fogaik) egy nagy, közös ragyogásban egyesülnek, és ha még ez sem elég, hát ragyogó fényű haj is kell, vakító szőke és hódító vörös (barnát valaki? senki?). „Ragyogj!’” – egyszerű, könnyen felfogható üzenet. Egyben roppant erőszakos is, érezni benne a „mert ha nem…” fenyegetését. Akkor nincs szexi piros meg sárga ruha, nincs forró csók, nincs lágyan omló, fényes haj. Nincs boldogság.

 

Nem mondok el nagy titkot azzal, hogy az otthonukat építő, felújító ezermesterek is az efféle boldogságkeresés rögös útját járják, és őket is megtalálják az előbbiekhez hasonló hirdetések. Csak körül kell nézni egy családi házas övezetben, igazán keresni sem kell a sajátosan ragyogó műremekeket. De ha elkap az inger, hogy sziporkázó és elitista, lesajnáló megjegyzéseket tegyünk egy-egy balul sikerült próbálkozásra, azért sose felejtsük el: a mi felelősségünk is, hogy mit látnak a többiek szépnek. Ha kedvünk lenne látványgyilkosnak vagy tájidegennek bélyegezni egy-egy újgazdag kacsalábon forgó palotát vagy házilag tákolt előtetőt, soha, de soha ne felejtsük el: ők nem akarnak rosszat tenni. Csak ragyogni szeretnének.