HTML

Dobozoló blog

Építészetről, építészekről, házakról és lakóikról, életről és élményekről egy építészlány szemével.

Címkék

Kommentek

  • calealenta: @eeversion: nekem azért nem szimpatikus az ilyen vélemény, mert meg se próblája megfogalmazni, mi ... (2014.09.09. 22:57) Hányinger
  • asuser16: Nagyon érdekes az írásod a kockaházakról! kérlek küldj egy e-mailt az e-mail címemre mert szeretné... (2013.06.09. 14:17) Kockaház és a városi életmód megjelenése vidéken
  • Szzzz: Lehet venni bontott cserepet is, és az tényleg régi. Bár ha már elméletről van szó, tulajdonképpen... (2013.02.24. 22:08) Koptatott farmer
  • nEjmEd: Jó lett! :3 (2012.08.06. 00:34) - Te amúgy mit is dolgozol?
  • dobozoló: ok, értem. jó lenne, ha lenne külön tervezéstörténet és lenne külön kritika. hátha egyszer lesz. (2011.08.04. 15:34) Építész/kritikus

2010.04.09. 23:55 dobozoló

Ki mondja meg?

Utolsó busszal megyek haza, csak néhányan ülnek rajta. A rádióban a megelőző szűrővizsgálatok fontosságáról beszélnek, arról, hogy sokan még mindig csak akkor mennek orvoshoz, ha már baj van – nekem felrémlik, hogy júliusban készíttettem egy teljes vérképet - megelőző jelleggel -, és azóta sem vittem el a háziorvosnak.

 

Azután sok egyéb is eszembe jut. Például az, hogy az orvost és az építészt gyakran állítják párhuzamba: hiszen mindkettő lelkiismeretes és precíz munkát végez, és általában rendkívül elhivatott; mindkettőnek egyedi feladatok sorát kell megoldania, amelyek nehezen tipizálhatóak, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Eltűnődöm: mit tudok én az orvostudományról? S mégis, hányszor mentem már úgy orvoshoz, hogy fejben előre kész diagnózist állítottam fel magamról, és bizony volt úgy, hogy tévedtem. Kockáspapír-effektus.
 
Mégis elvárjuk, hogy az építészettel másként legyen, hajlamosak vagyunk az alapján minősíteni, megítélni valakit, hogy mennyire ért vagy nem ért az építészethez.
 
Régi, nyári emlékek villannak az emlékezetembe: egyszer egy hónapot  töltöttem  a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál, és több érdekes helyzetet megtapasztaltam, tulajdonosokkal, építtetőkkel, beruházókkal és társtervezőkkel találkozva. „Nem tudtuk, hogy műemlék” – hallottam ugyanazt a választ újra meg újra. „Mondták, hogy benne van a telekkönyvben, de most komolyan, azt ki nézi meg?”
 
„Olvassa el a betegtájékoztatót” –zakatol fejemben az ismerős mondat. Persze, persze. Vagy múltkor, a vonaton. Előre megváltottam a hatvan kilométerre szóló jegyet, de végül csak következő nap utaztam, és felettébb meglepődtem, amikor kiderült, hogy a jegyem már nem érvényes. „Tud olvasni, ugye?” –kérdezte meglehetősen lekezelő hangsúllyal a kalauznő, és tollal bekarikázta a papírdarabka hátoldalán az apró betűs szövegrészt. Korrekt tájékoztatás.
 
Újabb kép: kispénzű fiatal házaspár abban a kanárisárgára festett konyha-étkezőben, amelyet a műemlék népi lakóházban alakítottak ki. Miközben elborzasztott, miféle erőszakot követtek el az épületen, feszengtem is. Úgy éreztem, nincs jogom ott lenni, nézni a pulton felejtett kenyérpirítót meg az ebédről maradt mosatlan tányérokat, nincs jogunk betörni az otthonukba és arról prédikálni, hogyan, milyen környezetben éljenek. Vagy a másik, egy fiatal nő, aki felváltva tárgyalt velünk félhivatalos hangnemben és gügyögött tipegőforma kisfiának. Nem fért a fejébe, hogy miért javasol a műemléki felügyelő két darab álló formátumú ablakot az egy négyzetablak helyett: „Ha azt mondja, hogy a 150x150-es helyett jobb lenne két 90x150-es, akkor, mondjuk, miért nem inkább egy darab 180x150-es? Még több fényt is enged be, mint két kisebb.” És akkor még örülhettünk, hogy az arany osztópálcákkal nem hozakodott elő - a kis költségvetés áldásos mellékhatása. Pedig semmi rossz szándék nem volt benne: ő csak jót akart.
 

Hol van a helye korunk magyar vidékén az építészetnek? Beszélnek-e róla, vitatkoznak-e egy-egy új vagy felújított épületről? Mi tetszik nekik és mit szólnak meg, mi hat az ízlésükre és mi az, amit élből elutasítanak? És tudják-e egyáltalán, hová, kihez fordulhatnak segítségért, tanácsért? Avagy, ahogy az egyetemen egy csoporttársam megjegyezte: miért nem adnak az épületekhez használati utasítást? Még ha a szerkezetekről, építőanyagokról tájékoztatást kapnak is a szaküzletekben, az esztétikára vonatkozóan vajon kinek fognak hinni?

Hiú ábránd az építészet, és általában a vizuális kultúra alapfokú oktatása egy olyan országban, amelyben a tanítónők feladata mindinkább a nevelés, fegyelmezés. Hiú ábránd, hogy az emberek felismerik a minőséget, és értékelni fogják helyi sajátosságainkat és nemzeti kulturális kincseinket egy olyan országban, ahol a közhangulat és a jövőkép évről évre rosszabb, ahol a nemzeti öntudat és a dicső múltból fakadó büszkeség az idegengyűlöletben és a nemzeti jelképek feltűnő viselésében merül ki. Vannak témák, amelyekben mindenki többé-kevésbé tájékozott, mint a divat, a politika, a sport, míg az építészetről való informálódás kimerül a lakóparkok színes újsághirdetéseiben, egy-egy felröppenő hírben fővárosi túlköltekezésekről, vagy vitatható körülmények között létrejött megbízásokról – és a laikus ezek alapján el fogja hinni, hogy ért hozzá.   

Érdekes ellentmondás, hogy míg ma minden eddiginél inkább életünk meghatározója az épített világ, mégsem övezi az őt megillető figyelem és érdeklődés. Vissza kell hozni az építészetet a mindennapi beszédtémák közé, hiszen az épített környezet mindannyiunk élettere, állandó jelenlétével egész gondolkodásmódunkat, szemléletünket meghatározza. Kell, hogy a fogyókúrás tippek és a közszereplők viselt dolgai mellett ez is szóba kerüljön a fodrásznál, a szülői értekezlet után, vagy munkába menet a villamoson. Kell, hogy mégiscsak nagyobb hangsúlyt kapjon a vizuális nevelés az oktatás korai szakaszától fogva, de azokra is gondolni kell, akiket már nem ültethetünk vissza az iskolapadba, és akik valószínűleg építészeti szakfolyóiratokat vagy weblapokat sem olvasnak – csak ha már baj van. Ennek tanúsága az a nem kevés internetes fórum, amelyen lakás-felújítási, építési jogi, vagy termékekkel, anyagokkal kapcsolatos kérdéseket tehetnek fel az érdeklődők. Sajnos elnézve a válaszokat ez rendre „gyors és gyilkos”-jellegű fellengzős kioktatásban vagy öntelt flegmázásban merül ki. Rajtunk múlik, hogy mit látnak meg mégis az építészetből. Rajtunk múlik, hogy műemléki felügyelő híján se szülessenek kanárisárga konyhák, torz arányú ablakok, ízléstelen megjelenésű családi házak, és hogy az építészet ismét érdekes és fontos legyen az emberek számára. És ez olyan feladat, amelyet félvállról és lekezelő módon nem lehet teljesíteni, mert úgy minden cél, legyen bármilyen nemes, könnyen ellenszenvbe vagy érdektelenségbe fullad.

 

Szólj hozzá!

Címkék: magyar szakma népi nemépítészek


A bejegyzés trackback címe:

https://dobozolo.blog.hu/api/trackback/id/tr581908732

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása