Annyira régóta és olyan nagyon érdekel az építészek és laikusok közötti feszültség, értékítéletük feloldhatatlannak tűnő különbözősége, vagyis az a tény, hogy ha egy épület egy építésznek tetszik, akkor a nem-építésznek szinte biztos, hogy nem, hogy szinte már unom. Ha felvetődik ez a téma, már előre félek, hogy elragadtatott felszólalásomat legfeljebb hümmögés követheti, mintha ez egy olyan téma lenne, ami sokakat foglalkoztat, de nem tudnak igazán mit tenni, hogy másként legyen. Mintha ez is csak egy olyan szeglete lenne az építészetnek, amiről mindenki tudja, hogy ott van, de idővel, ahogy megrendelések jönnek és házak épülnek, és a mindennapok rendje eluralkodik az egyetemről kikerült, egyre kevésbé és kevésbé lelkes fiatal építészen, már egyre kevesebbszer gondol rá, végül pedig egészen el is felejti. Vagy ha úgy tetszik, megszokja: hogy a megrendelő "csak" egy laikus, aki semmit sem tud az építészetről, és dilettánsok ülnek a hivatalokban is, hiszen ha annyira értenének hozzá, miért nem terveznek (egy újabb közhely, és egyben kifogyhatatlan témaforrás, a tervező építész, mint szakmánk csúcsa).

Talán ezért lehet, hogy akárhányszor próbáltam ezen aggályaimat nálam idősebb építészekkel megosztani, sosem kaptam tőlük választ, de még érdeklődést sem mutattak: kicsi vagy még, azt hiszed, meg lehet váltani a világot, de mi már tudjuk, hogy minden úgy marad, ahogy van: az építész tervez, a laikus meg húzza a száját.

Éppen ezért örültem annak az előadásnak, amelyen ma este voltam:

ArchiLaic volt a címe, és egy idei TDK-dolgozatot mutatott be a két szerző, Szőke Zsófia és Paczolay Zsófia. Ugyanez foglalkoztatja őket is, vagyis hogy miért van szakadék az építészek és a laikusok (építészetben nem jártasak, azaz archilaikusok) között, illetve miként lehetne ezt a szakadékot áthidalni. Ismerősöket és ismeretleneket szólítottak meg, kérdőíveztek, és bemutatták eredményeiket.

Vagyis – bemutatták volna, ha ilyen egyszerű lenne a kérdés. Az előadás után időben körülbelül még ugyanannyit tettek ki a hozzászólások, egész jó vita alakult ki, de ez még csak egy folyamat eleje. A probléma felismerése már fél megoldás, szokták mondani, de azt hiszem, ez itt különösen helytálló, ahogy az is fontos, hogy építészek (építészhallgatók) legyenek, akik észlelik és szavakban kifejezik ezt a problémát, mert ők (mi) tudnak, tudunk megoldással szolgálni. A laikus voltaképpen elszenvedi az építészek működésének eredményét, a szép vagy nem szép, funkcionális vagy használhatatlan, élhető vagy életidegen házakat, tereket, városi környezetet. Véleményt alkot, panaszkodik akár, vagy elmegy tüntetni – ennyi a mozgástere, érdemben nem tud tenni semmit. A mi feladatunk, hogy az építészet, illetve az egyes épületek megítélése olyan legyen, amilyennek szeretnénk: tőlünk függ, hogy (egészen egyszerűsítve) azt szeressék, amit szeretnénk, hogy szeressenek.

Azt hiszem, idevág régi kedvenc olvasmányom, Adolf Loos A szegény gazdag emberről című írása, abból is az alábbi idézet:

Nemso­ká­ra el­jött az épí­tész, hogy meg­néz­ze, he­lye­sen foly­nak-e a dol­gok, s hogy se­gít­sen ne­héz dön­té­sek­ben. Be­lé­pett a szo­bá­ba. A ház ura öröm­mel si­e­tett fe­lé­je, mert sok ­hó­nap óta nem ta­lál­koz­tak már. Ám az épí­tész meg sem lát­ta a háziúr bol­dog­sá­gát. Va­la­mi egé­szen mást fe­de­zett fel. El­sá­padt. „Mi­fé­le há­zici­pô van a lá­bán?” – nyögte ki nagy ne­he­zen.

A háziúr le­né­zett a hím­zett ci­pôk­re. Az­tán meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel. Ez al­ka­lom­mal tel­je­sen ár­tat­lan­nak érez­te ma­gát. A ci­pôt ugyan­is az épí­tész ere­de­ti ter­vei sze­rint ké­szí­tet­ték. Ezért fö­lé­nye­sen vá­la­szolt: „De hát épí­tész úr, már el­fe­lej­tet­te? Ezt a ci­pôt ön ter­vez­te!”

„Hát per­sze – menny­dö­rög­te az épí­tész – de a há­ló­szo­bá­ba. Ön azon­ban ez­zel a le­he­tet­len két szín­folt­tal tönk­re­te­szi az egész han­gu­la­tot. Hát nem lát a sze­mé­tôl?”

A háziúr per­sze be­lát­ta. Gyor­san le­vet­te a ci­pô­jét, és ha­lá­lo­san bol­dog volt, hogy az épí­tész nem ta­lál­ta a zok­ni­ját is le­he­tet­len­nek. Át­men­tek a há­ló­szo­bá­ba, ahol a gaz­dag em­ber új­ra fel­húz­hat­ta a ci­pô­jét.

„Teg­nap ün­ne­pel­tem a születésnapomat – kezd­te el­fo­gó­dot­tan – sze­ret­te­im va­ló­ság­gal el­hal­moz­tak aján­dé­kok­kal. Hí­vat­tam, ked­ves épí­tész úr, hogy ad­jon ta­ná­csot, ho­gyan tud­nánk eze­ket a leg­job­ban el­he­lyez­ni.”

Az épí­tész ar­ca lát­ha­tó­lag meg­nyúlt. Az­tán ki­tört: „Hogy jön ön ah­hoz, hogy bár­mi­lyen aján­dé­kot is el­fo­gad­jon? Nem ter­vez­tem meg min­dent magának? Nem vet­tem min­dent te­kin­tet­be? Ön­nek már nincs szük­sé­ge sem­mi­re. Ön komp­lett.”

Pedig az épület nincs készen, amint az utolsó vonalat is meghúztuk a rajzon, sem az utolsó összehajtogatott tervlappal, sem az engedélyezési terv elfogadásával. De a felépült ház átadásával sem. Éppen ott kezdődik: emberek jönnek, és használatba veszik a házat, laknak benne, vagy dolgoznak, vásárolnak, közlekednek, vagy gépeket kezelnek, a termeket takarítják, az ajtókat csapkodják; bosszankodnak, ha lassan jön a lift és örülnek, ha logikusan nyílnak az ajtók, kézre állnak a kilincsek, kényelmes szélességűek a folyosók. Örülnek a szép falburkolatoknak, a hangulatos lámpáknak, vagy szitkozódnak az igénytelen csőkorlátokon, gyékényt hoznak, kiegészítik, amit az építész félbehagyott, cserepes virágokat tesznek a használhatatlan sarkokba, igényeikhez igazítják a „steril” friss épületet.

Az épületet használva ismerik meg, és kölcsönösen hatással van egymásra ember és épület. Az építész nem tervezhet meg mindent, ahogy azt Adolf Loos példázatában olvashatjuk, mert az emberek tudják igazán, hogy mit szeretnének az épülettől, de a mozgásterük csekély, még saját lakó- vagy munkahelyük esetén is csak kisebb változtatásokat tudnak tenni. Talán nem tudják szavakban kifejezni az érzéseiket vagy meglátásaikat, mert a közoktatás nem látta el őket a szükséges szókinccsel és esztétikai alapokkal, de erről igazán nem tehetnek. De az, hogy egy házat szeretnek vagy nem szeretnek, tetszik nekik vagy nem tetszik, sosem alaptalan. Mi, építészek pedig nem tehetjük meg, hogy ezt a véleményt figyelmen kívül hagyjuk.