Hat órakor csörgött ma reggel az ébresztőm, ami mostanában nemigen történt meg, tíz hónapos Aliz lányom ugyanis rendszerint fél 5 és fél 6 között érzi úgy, hogy kezdődik a nap. Ma azonban biztosra akartam menni, mert Budapestre készültem, az Építészettörténeti és Műemléki Tanszék szervezte Protestáns templomépítészeti konferenciára. 

Nem voltam még távol ilyen hosszú időre, amióta Villő lányom két és fél évvel ezelőtt megszületett, de amikor tudomást szereztem erről a konferenciáról, úgy döntöttem, hogy mindenképp szeretném meghallgatni. Még úgy is, hogy Pákozdról kell felbuszoznom Budapestre. Még úgy is, hogy (szabadságot kivett) férjem és (100 kilométerről hozzánk utazott) apósom vigyáznak egész nap a gyerekekre. Még úgy is, hogy két előadás német nyelvű lesz, amiből nagyon keveset fogok érteni. Még úgy is.

Mert ez a konferencia rólam is, rólunk is szól, akik évről évre a nyári szünetünk egy boldog hetét az ország különböző pontjain lévő templomok felmérésével, rajzolásával, dokumentálásával töltöttük. Jómagam Krähling János szárnyai alatt mértem evangélikus templomokat Pest és Borsod megyében, három egymást követő nyáron, majd pedig Erdélyben, Bögöz gyönyörű, gótikus eredetű református templomának felmérésén vettem részt Benczédi Sándor értő felügyelete alatt (ez utóbbi nem tanszéki kutatás volt, de a tanszékről "közvetítettek" bennünket). Mindez olyan nagy hatással volt rám, hogy a következő nyarakat egy saját felméréssel töltöttük akkor már megszokott társaimmal együtt, és egy egész kihalt falut felmértünk. Sajnos ennek a feldolgozása megakadt, mert időközben végeztünk az egyetemen és dolgozni kezdtünk, de a felmérési anyag rendelkezésre áll, és még nem tettem le egészen arról, hogy valamilyen módon közreadjam a munkánkat. Erről korábban itt és itt írtam. 

Amikor a buszról leszállva 9 óra előtt néhány perccel a négyes metró mozgólépcsőjén hátrafordulva kis híján lefejeltem Veöreös Andrást, a nyelvemen volt, hogy "azt hiszem, ugyanoda igyekszünk", de hamar rájöttem, hogy az a két félév épszerk és egy félév éptöri, amit az ő tankörében töltöttem, több mint tíz évvel ezelőtt ezelőtt volt, így nem valószínű, hogy emlékszik rám. Nem kellett sokat számolgatnom: ősszel 13 éve lesz, hogy az egyetemet kezdtem. 

Mindig újra megütközöm az átsorszámozott termeken: nekem a K253, K232 és a többi előadóterem olyan fogalmak, amelyeket valószínűleg már sosem fognak felülírni új teremszámok. K253? Éptöri, közép, művtöri - na, és a tanévnyitó beszéd, ahol először hallottuk, hogy 5%-unk fog csak időben végezni, és hogy az építésznek mindenhez értenie kell. K232? Épszerk! K240? Tartó! KA51? Ábris, tartó - és a nyolctól délig tartó épszerk és tartó vizsgák. 

De itt, a(z új) K210-ben már voltam egyszer, Katona Vilmos barátom doktori védését hallgattam meg másfél évvel ezelőtt.

A konferencia ingyenes volt, és már az előadók névsorán végigfutva is nívós előadásokra lehetett számítani, mégis a székek körülbelül fele üres volt. Persze, hétköznap volt. Rajtam kívül viszont úgy látszott, mindenki nagyon örült, hogy ilyen sokan összejöttünk, hát én is próbáltam örülni.

A köszöntőbeszédek után az előadások sorát Jan Harasimowicz kezdte, aki csodálatosan gazdag képanyaggal támogatott, német nyelvű ismertetőt adott a protestáns templomok alaprajzi elrendezéseiről. Én pedig boldogan konstatáltam, hogy sikerült valamennyit megértenem a beszédből, hiányos némettudásom ellenére is. Az előadás végére már mindenkiben tudatosult, hogy itt bizony komoly csúszás lesz az időtervben (ugyebár, időtervet azért kell készíteni, hogy legyen mitől eltérni), de senki sem bánta, méltatlan is lett volna ennél rövidebben foglalkozni egy ilyen átfogó témával.

Sajnos a nyitó előadáson kívül (amely terv szerint is 60 perces volt) minden megszólalónak elvileg 20 perc állt rendelkezésére, hogy kifejtse a mondandóját, és ez többször is kevésnek bizonyult. Ha egy-egy előadónak sikerült is tartani az időkeretet, akkor is olyan érzésem volt a végén, hogy szívesen hallgattam volna még egy kicsit tovább, és bizonyára lett is volna még mit mondani az adott témáról. A csúszások miatt az első kávészünetre a tervezettnél korábban, a harmadik előadás után került sor. A bennfentesek (vagyis rajtam kívül szinte mindenki) hamar beszédbe elegyedtek, én pedig meglátogattam az új büfét. Új, mert diplomázásom után készült el. El is gondolkodtam egy pillanatra: az új teremszámozás, az új büfé, a négyes metró - ezek nekem már mindig újak (és idegenek) lesznek? De nem sokáig mélázhattam ezen, mert sorra kerültem a büfénél. 

- Helló. 

- Jó napot, sikerült választani?

Na, hideg zuhany. Lemagáztak. (Tulajdonképpen felmagáztak, ha úgy vesszük, okoskodtam később Ákos barátomnak, akit szintén több ízben felmagáztak már.) (De miért is ne jónapotozna nekem a büfés lány? 31 éves vagyok, saját háztartást vezető feleség, két kislány édesanyja.) 

Szendvicsemet megkapva szabályosan menekülőre vettem, ki a büféből, ki az épületből. Nézzünk körül, mi változott a környéken. Büdös van. Budapesten büdös van, ezt eddig is tudtam, de ma szabályosan mellbe vágott, már reggel, a buszról leszállva is, és most is, ahogy a még tűrhető illatú egyetemkertből kiléptem a Budafoki útra.

Mire visszaértem, sajnos lement a másik német nyelvű előadás, de nyugtattam magam, hogy valószínűleg úgysem értettem volna túl sokat belőle. Előadások, szendvicsebéd, újabb előadások: docenssé és tanszékvezetővé lett egykori tanáraim, majd hallgatók, doktoranduszok következtek. A témaválasztás sokszínű volt: protestáns templomépítészetünk minden fontos korszakával (oszmán hódoltság, artikuláris templomok, türelmi rendeleti templomok, XX. századi templomok) külön előadás foglalkozott, és az átfogó bemutatásra törekvő, nagyobb anyagot felölelő kutatástól (Vukoszávlyev Zorán hallgatókkal közösen végzett felmérései, Danielisz Dóra sepsiszéki felméréseiből készült tanulmánya) az egy-egy templommal (Kismuzsaly, Szeged) foglalkozó, és azt kontextusba helyező előadásig igen széles volt a skála. (A konferencia programja itt olvasható.)

A húszperces időkereten túl a technikai előkészület (hiánya) adott némi okot bosszankodásra: először arra érkezett (jogos) megjegyzés, hogy az előadó kissé takarja a kivetített képeket (ezt már az első előadás után orvosolták), majd a projektort kellett kissé megemelni, hogy a hátsóbb sorokban is lássuk a vetítést - ez utóbbi megoldása pár perces fennakadást okozott. Az is zavaró volt, hogy a vetített "diákon" szinte minden esetben nagyon apró betűs volt a szöveg, több előadónál gyakorlatilag olvashatatlan volt. Számomra az első sorban folyó szinkrontolmácsolás is kissé zavaró volt, de egy idő az agyam - úgy látszik - kikapcsolta az állandó duruzsolást. Jómagam több nyelven tanultam, angolul jobban, franciául kevésbé jól beszélek, latin nyelvvizsgám is van és németül is tanultam egy évig, már munka mellett - mindezek ellenére boldogan hallgattam volna meg a német előadások magyar összefoglalóját, vagy magyar szinkrontolmácsolását. Mindezek azonban apróságok, és nem vesznek el az esemény fényéből.

Végül a tervezetthez képest körülbelül egy órával később lett vége ennek a tartalmas és számomra igen kedves napnak. Öröm volt egy napra visszanézni a Műegyetemre, de még nagyobb öröm ismét itthon lenni.

Házat vennénk... de lehet, hogy inkább telket. Mert az "eladásra kínált ingatlanok" felébresztik bennem az esztétizáló építészt. 

Mert

• a romantikus - düledező
• a barátságos - nagyon kicsi
• az otthonos - lambéria az előszobafalakon, gombostűzött gyerekrajzokkal
• a vidám, fiatalos - citromsárga falú konyha, piros étkező, vörös-fekete csempével és járólappal
• a kis családi ház - hétvégi ház, üdülőövezetben
• a festői elhelyezkedésű - az üdülőövezetnek a távolabbi szélén lévő
• a felújítandó - hatalmas repedés a kémény mellett, ötvenéves nádfedés, cementvakolat a vályogfalon
• a felújított - '80-as években felújított, világoskék-fehér csempével a fürdőszobában, a konyhában fehér beépített bútor piros fogantyúkkal
• a félkész ház - alapjai megvannak, az építési engedély rég lejárt
• az egyszobás ház, nagy telken - hétvégi ház, pince, szőlő
• a 3-4 szobás - az egyik a konyhából, a másik az előszobából nyílik, a maradék X darab pedig egymásból, sorban
• a különnyíló WC-s - a WC az előtérből, a fürdőszoba a konyhából nyílik, vagy rosszabb esetben valamelyik hálószobából
• a vegyes falazatú - omladozó vertfalú házhoz hozzátapasztott utcafronti kockaházrész
• amiben régóta nem laknak - festett tányérok a falon, nullhézagos csempe a fürdőszobában, a konyhabútor egy mosogató és egy kredenc, a falak vizesek

Folytatom még, de most újult reménnyel tovább keresek. 

(Kik tervezték ezeket a házakat?)

Az alábbi cikket 2006. novemberben írtam - azóta a templomhajót elbontották, már csak a torony áll - ki tudja, meddig. Itt egy frissebb cikk.

Elhanyagoltan áll egy vasbeton torony a Vajda Péter utcában, a vasai kilátszanak, épp hogy össze nem dől. „Templomtorony!”- vágott belém a felismerés, amikor először ott jártam. Pedig az odavezető út, a régi tisztviselőházak egységes képe nagyon tetszett, az épületek megkíméltek, „rendben tartottak” Először nem is értettem, mit keres ott, egy sárgára festett raktárépület mellett a romos torony, tetején egy sután odaillesztett vaskereszttel. Kíváncsi lettem. Talán a háborúban rongálódott meg? Miféle történetet rejt magában, miért nem törődik vele senki?

Nincs történet. Az épület, amelyet ma raktárként használnak, tornaterem volt, amelyet a ’30-as években alakítottak át templommá, a megnövekedett számú hívek részére, Lux Kálmán műegyetemi építésztanár terve alapján. Azon a homlokzaton volt a bejárat, ahol most a raktárba lehet bemenni. Ma figyelemfelkeltő cégtábla és ordító sárgára festett fal, akkoriban szép, díszes főhomlokzat fogadta az érkezőt. A templomot többször átépítették, végül, amikor az evangélikus templomba járók száma nagyon lecsökkent, 1961-ben egy jelentős részt leválasztottak a templomtérből és állami vállalatnak adták a teljes épület felújításáért cserébe.

A templomtorony tövében kétszárnyú vaskapu, növényekkel benőve, rajta egyszerű vasrudakból formázott betűkből olvasható az evangélikusok igazsága: „Erős vár a mi Istenünk”. A megmaradt kis gyülekezeti terem bejáratán egy papírlap arról tanúskodik, hogy a hátsó imateremben ma is folynak istentiszteletek – tehát él még a templom, csak a törődés hiányzik. 

Az jutott eszembe, mennyire áthelyeződnek a hangsúlyok, hogy elvesztették a templomok régi nagy jelentőségüket. A középkorból például jóformán csak templomokról tanultunk annak idején, legfeljebb várakról és egy-egy lakóházról. Ott a funkcióból eredt a szívós anyagok használata, hiszen a vár védelmet jelentett az ellenségekkel szemben. Hogy a templomok miért épültek időtálló anyagokból, annak két oka is van. A védelem nem elhanyagolható itt sem: veszély esetén az egész falu népe a templomban talált biztonságot. A másik ok talán még fontosabb: mi másból is építhetne házat a hívő ember Istennek, mint a legnemesebb anyagokból? Így az örökkévalónak építkeztek: gondoljunk csak a hatalmas gótikus katedrálisokra, amelyek gyakran több emberöltőn át épültek.

A templom szent hely, olyan épületnek kell tehát lennie, amely szakrális légkörével, hangulatával méltó környezete az áhítatnak. Nem véletlen, hogy szinte az összes épen megmaradt régi templom ma is templomként működik, vannak még hívek, akik megtöltik élettel, aktualizálják a történelmi épületet. Templomnak épült, és az is marad, amíg csak áll. Nem ráragasztott értékektől válik templommá, hanem az építői szándéktól, attól az állandó tudattól, amely meg kell, hogy legyen minden egyes építőben (s hiszem, hogy a régi korok monumentális építkezésein ez meg is volt), hogy itt valami más épül, egy szent hely, amely tornyával a magasba nyúlik, kapcsolatot tartva föld és ég, emberi és isteni között.

Ez az épület nem templomnak készült. Tornateremből lett templom, majd templomból raktár. Mindkét átalakítás támadható lehetne, én mégis az utóbbit érzem igazán annak. Úgy gondolom, mindennek ellenére átalakítható templommá egy profán épület is, ha vannak hívek, és van, aki az istentisztelet szertartásával templommá szenteli az épületet. Azt azonban, hogy egy templomtér felét leválasszák, és raktárként használják, nem tartom elfogadható döntésnek. A szándék még érthető: nem volt már szükség akkora térre. De hogy a leválasztott részben egy üdítőgyár raktára legyen, nem csak furcsa, de véleményem szerint sértő is mind a hívekre, mind az épületre nézve.

Rengeteg épület-átalakítást látunk napjainkban. Gyárból lett kulturális és szabadidőközpont, régi bérházból irodaház, hotel, ipari épületekből kiállítócsarnok. Hihetetlen az emberi lelemény, hogy mi mindent át lehet alakítani, ki lehet bővíteni az etika határain belül. Hiszen van úgy, hogy a régi funkcióra már nincs szükség, és új tartalmat kell találni az épület számára. Ez kétségkívül megtörtént itt is, de az új tartalom mégsem a megfelelő. Lehetett volna kiállítóterem, vagy például helytörténeti, vagy a gyülekezet életének történetét bemutató múzeum, előadóterem, díszterem is, de akár leválaszthattak volna kisebb tereket is, lehetne például levéltár, vagy egyéb világi funkciót is elláthatna, amely nem olyan bántóan egyszerű, mint a raktár.

Dr. Lux Kálmán, aki a templommá alakítást megtervezte, számos műemlék-helyreállítást vezetett, olyan kultúrtörténeti emlékek feltárását vagy helyreállítását vezette, mint a margitszigeti domonkos apácakolostor, az esztergomi vár, a margitszigeti premontrei templom, a visegrádi palota. Szégyen, hogy az utókor veszni hagyja az ő nevéhez kötődő templomot. Nem monumentális épület, de az állapota egyre romlik, s hogy ezt hagyják, az az egész környékre rossz hatással van. Az egységes képet rontja az ottfelejtett romos templomtorony, mégsem érzi senki szükségét sem felújítani, sem lebontani. Bármelyik út járható lenne, és remélem, hamarosan valamelyik megvalósul. Mert a mai állapot tarthatatlan.

Ma az újságárusnál Octogon-t vásároltam, címlapján a Celldömölki Vulkánház a Kemenes Vulkánparkból. Az eladó reakciója, miközben leolvasta a vonalkódot: 

- Hah! Ez komolyan egy ház?

- Nem, ez egy kiállítóépület Celldömölkön - válaszoltam kissé védekezően.

- Ja, jó, mert lakni azért durva lenne egy ilyenben - jegyezte meg, mint valami egyetemes nagy igazságot.

El is határoztam, hogy ha egyszer az életben újságárus leszek, én minden női magazin címlapjára fogok megjegyzést tenni. Valahogy így képzelem: 

- Hah! Ez komolyan egy nő?

- Nem, ez egy modell, akinek a fotóját számítógéppel javították fel - szabadkozik majd a vásárló. 

- Ja, jó, mert együtt élni azért durva lenne egy ilyennel - jegyzem majd meg. 

És akkor majd - talán - úgy fogom érezni, hogy elégtételt vettem. 

Tegnap egy autóban utaztam egy nővel, akit korábban nem ismertem. Nem beszélgettünk, a sofőrrel beszéltem, de a lány meghallotta, hogy építész vagyok. Kiderült, hogy van egy közös ismerősünk, akinek (mint amúgy nekem is) egyik kedvenc témája az építész tervezők és laikusok közötti viszony. Amire a következőt találta mondani:

- Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy én, mint laikus, úgy jártam a múltkor, hogy ismeritek Bécsben a Raiffeisen-bank épületét? (azt hiszem, erre gondolt) Na, amikor azt először megláttam, pedig sima szürke meg üveg, semmi érdekes nincs benne, engem szabályosan, fizikai hányinger fogott el. 

És ezt taglalta utána percekig, hogy ő rosszul lett attól a háztól, azoktól a gigantikus betűktől és attól a jogarszerű logótól a felirat mellett, és hogy mennyire szörnyű volt. 

Szerintem sem szép ez az épület. Inkább emberi oldalról  vizsgálva a történteket: két vadidegen közötti párbeszéd, ülünk egy autóban, én nem tudok arrébb menni, muszáj végighallgatnom - és mondanom sem kell, hogy arról mélyen hallgatott, hogy ő mivel foglalkozik, mindenesetre bármit is tesz, azt Bécsben teszi magyarként, tehát no comment. Szerintem ez teljesen gáz. És létezik.

Értelmiségi. Felnőtt. Külföldön élő magyar. Nő. Ember.

- Egy építészhallgatónak két regényt kell feltétlenül elolvasnia. Az egyik A katedrális, a másik Az ősforrás – jelentette ki évekkel ezelőtt egy frissen szerzett ismerősöm. Másodéves voltam akkor, és nagyon örültem, hogy A katedrálist már olvastam: a teljesítendő adag fele megvan. Amikor pár évvel később elkezdtem olvasni Az ősforrást, igazán nagyon akartam, hogy tetsszen, ahogy mindig mindenben szeretnék megfelelni az elvárásoknak.

Régóta terveztem már, hogy összegyűjtöm az irodalomban, filmen, filmsorozatokban ábrázolt építészeket, és elmondom, mit gondolok róluk. Nem is lehetne jobb kezdés Az ősforrás, amely bárki szerint alapmű, és amely  ugyan tetszett, de volt benne egy kis erőlködés, egy kicsi abból, hogy nagyon akartam szeretni.

Öt éve olvastam, és nem is vettem a kezembe azóta, de ma egy építész ismerősöm nekem szegezte a kérdést, hogy mi tetszett ebben a könyvben, ezért kaptam az alkalmon, és rávettem magam, hogy akkor most megírom.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a műfaj megtévesztő: igaz, hogy vannak szereplők és van cselekmény, lehet találgatni, ki hová fog jutni a könyv végére, azért valójában Az ősforrásban vázolt történet egy váz csupán, amely Ayn Rand írónő filozófiai tételeit hordozza magán. Érdekes, hogy egyes építész(hallató) vélemények szerint ez egy szépirodalmi alapmű a szakmánkban, mert épp annyira nem szól az építészekről, amennyire nem szól az egyes szereplőkről sem. Az ősforrás az individuális emberről mint heroikus lényről szól, pont. Ez Ayn Rand mindenek feletti tétele, és mindezt azért pont építészekre vetítette, mert pont egy építész tervezőirodában dolgozott titkárnőként, amikor a regény alapötlete megfogalmazódott benne.

A szereplőkről:

- Howard Roark a főhős, borzasztóan tehetséges építész-zseni, öntörvényű (vörös a haja, érted!), haladó gondolkodású, ami abból látszik, hogy odavan a modern mozgalomért és a toronyházakért. Egy Cameron nevű idősebb meg nem értett zseninél tanonckodik, aki le Corbusier regénybeli megfelelője. Egy Dominique nevű, rideg és törtető fiatal nő lesz méltó partnere heroikus küzdelmében, aki nem mellékesen Roark vetélytársa főnökének (Guy Franconnak) a lánya. Roark legnagyobb ellensége és az általa megvetett világ megtestesítője Ellsworth M. Toohey, egy építészeti kritikus. Mert ugyebár az építészeti kritikusok akkora nagy emberek és annyira ők a társadalom mozgatórugói, hogy méltó ellenfelei lehetnek az ifjú zseninek. Aha, persze. 

- Peter Keating az antihős, ő egy középszerű ízlésű fiatal építész, akinek mindig pont jól jön össze minden, és tehetségtelenségét nyomulással és helyezkedéssel próbálja kompenzálni. Középszerűségét azzal rágja szánkba az írónő, hogy a nem-építész olvasónak is nyilvánvaló legyen, hogy Keating a historizmushoz vonzódik. Maradi, érted!

Ha időm és kedvem is lesz, újra fogom olvasni a könyvet, mert a részletekre nem emlékszem, addig is, ha bárkit érdekel, Wikipédia. A lényeg a Roark és Keating közötti küzdelem, vagyis haladás és maradás, tehetség és helyezkedés, különleges és középszerű, jó és rossz, individualizmus és kollektivizmus harca. Minden más mellékes.

Nekem ez a regény (mint regény, mint szépirodalom) tetszett. Viszont tudni kell, hogy az egész történet és minden egyes karakter az írónő filozófiai tételeit hivatott bizonyítani, éppen ezért a történet mesterkélt, a párbeszédek színpadiasak, a szereplők egydimenziósak, egy-egy jellemvonást, eszmét testesítenek meg. Isten óvja az építész(hallgató)t attól, hogy úgy érezze, csak Roark nélkülöző, sanyarú sorsa az egyetlen igaz út a felhőkarcolóig és a szakmai pálya beteljesítéséig, na meg a nő szívéig. Ha így érzi, elég valószínű, hogy csalódni fog.

Nézzük tehát, milyen tételek bizonyítását fejti ki a regény ahelyett, hogy regényként viselkedne!

1. Az individualizmus hirdetése a kollektivizmussal szemben. Roark az igazi self-made man, aki önerejéből és tehetségével jut el a felhőkarcolóig és a nő szívéig, hosszú küzdelem árán. Példakép lehet, ha arról kell valakit meggyőznünk, hogy álljon már fel a tévé (laptop) elől, és kezdjen valamit az életével. Hozzon létre valamit, tegyen keresztbe két fűszálat, küzdjön valamiért, a jól ismert közhelyek. Erre alkalmas, és pont ezért áradoznak lemming-üzemmódban tengődő ismerőseink erről a könyvről, hogy micsoda gondolatébresztő volt, és ezentúl máshogy fognak élni. De ha távolabbról nézzük, észrevesszük, mennyire sarkított ez így. Csak az egyéni eredmény, az egyéni siker fontos? Tapossunk el nyugodtan bárkit? Legyünk képtelenek az együttműködésre, legyünk beképzeltek és gorombák és utáltassuk meg magunkat mindenkivel? Egyre emlékszem még, ahogy az írónő Roark és Dominique szerelmi együttléteit ecsetelte: mintha az sem az együttműködés, hanem az egymás elleni küzdés, a másik letörése, megszégyenítése lett volna. Éljünk így? Ugyan már!
2. Az önkéntes altruizmus márpedig nem létezik, senki nem segít önzetlenül. Ezt akkor én nagyon elhittem, amikor a regényt olvastam, és bevallom, tízből kilencszer még mindig így érzek. Sokszor lehet érezni, hogy valaki azért segít másokon, hogy ezzel önmagát tüntesse fel jobb fényben, vagy önnön énképét javítsa, de még az is előfordul, hogy egyenesen azt akarja, hogy a megsegített ember szégyenkezzen vagy hálálkodjon. Akkoriban erről egy egész házi dolgozatot írtam egy szabadon választott tantárgyra, de a tanár közölte, hogy boldog ember vagyok, ha még nem szorultam más önkéntes segítségére, és hogy majd úgyis megtudom idővel. Jól ismerem az embertípust, aki úgy teszi fel a kérdést, „Segíthetek?”, hogy szinte hallom utána, „kérlek szépen, hadd segítsek!”. Tehát ezzel még mindig egyetértek, annyi kitétellel, hogy néha előfordul az önkéntesség, de ritka. Én például rendszeres véradó vagyok, és ha valami, hát ez aztán teljesen önkéntes dolog és még csak nem is kellemes, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem tőle jól magam. Jól érzem magam, mert úgy érzem, hogy ezzel egy kicsit hozzájárulok a világ jobbá tételéhez, bármennyire is fellengzősen hangzik. Tehát bevallom, ez sem önkéntes altruizmus.
3. A modernizmus hirdetése a historizmussal szemben. Ezt kár is lenne elemezni, mert
   1. Ayn Rand nem építész, ismeretei a modernizmus és a historizmus közötti ideológiai ellenkezésről felületesek és hiányosak
   2. nem is lényeges a történet és a mondanivaló szempontjából sem, csak egy jól megfogható, könnyen ábrázolható szembenállás, amellyel még inkább szimbolizálható a Roark és Keating közötti szembenállás
   3. 65 évvel a könyv megjelenése után, túl a posztmodernen, úgysem tudnék újat mondani.

Érdekes regény Az ősforrás, és örülök, hogy olvastam. Kicsit későn került ugyan a kezembe, mert akkor már túl voltam tucatnyi építészetelmélettel kapcsolatos választható tantárgyon, és eleve fenntartásokkal kezdtem neki. Mégis tetszett, mert Roark még mindig szerethetőbb, mint Keating, és mert a mellékszereplők nagyon jól testesítik meg a rájuk aggatott egy-egy jellemvonást. Tanulságos időutazás egy olyan korba, amelyben a felhőkarcoló volt a fiatal építész vágyainak alfája és ómegája, és amelyben a haladás vagy maradás kérdése valóban élet-halál kérdés volt.

Innen, 2012-ből szemlélve hajlamos vagyok azt hinni: nem is létezett ez a kor. De erről már igazán nem én tehetek. 

(A képek a könyv 1949-es filmadaptációjából származnak. IMDB)

A koptatott farmer átverés. Réginek akar tűnni, de senki sem hiszi el, hogy tényleg az. Kőmosott volt, amikor általános iskolába mentem, de a felső tagozatosoknál a gyári szakadt térd sem volt ritka. Érettségi körül a gyűrődések mentén koptatott ("terhességi csíkos") volt a divat, aztán az agresszíven hipózott. Változik, nem megy ki a divatból.

Pedig a koptatott farmer hazugság. Illúzió. 

Íme az építészet egyik népszerű koptatott farmere, egy egyébként gyönyörű erődtemplomon, Szászhermányban. 

Antik tetőcserép.

Már a neve is megvezet, hiszen vadonatúj. Ha legalább "antikolt" lenne, de nem. 

Ahogy építész ismerősöm megjegyezte:

ma már annyira sietünk, hogy az idő múlását sem tudjuk kivárni - a régi is azonnal kell! 

Már meg sem lepődünk, amikor a mosógép használati útmutatójában felfedezzük: mosás előtt meg kell győződni arról, hogy házi kedvencünk nem rejtőzködik a dobban, azt is megjegyeztük, hogy a macskát nem szabad mikróban szárítani, és tudjuk, hogy a zacskós mogyorót fel kell bontani fogyasztás előtt. Nevettünk rajtuk gyerekként, de a helyzet azóta csak romlott. 

Vannak persze jó eredményei is a fogyasztók mindenre kiterjedő kiszolgálásának, az egyedi használói igények figyelembevételének, elég, ha csak a középületek akadálymentesítését említjük (persze feltéve, hogy ésszel készült), de van egy szint, amikor az építészben jogosan merül fel a kérdés: hol a határ? 

Kell-e, hogy az épület hülyebiztos legyen? 

Megrendelői igényként merült fel a tervezett épület mozgólépcsője körüli terület szuperbiztonságossá tétele, mi pedig széttártuk a karunkat, hogy mi bizony nem értjük. Nem értjük, hogy feltételezni kell, hogy a használó (fogyasztó) tök hülye, és nem képes biztonságosan használni egy egyébként minden (biztonsági és egyéb) előírásnak megfelelő berendezést, feltételezni kell, hogy birka módjára közlekedik, szemeivel a színes kirakatokon csüng, és nem veszi észre, hogy szembe jön (például) a mozgólépcső. Illetve, persze, értjük, mert a használó sokszor valóban tök hülye, és birka módjára közlekedik. De ha ma ez van, akkor holnap még hülyébb lesz, mert megint a műszaki megoldások "gondolkodtak" helyette, és tovább sorvadhat az agya, holnap már minden lépcső elé sorompót fognak tenni, hogy a fogyasztó észrevegye. Persze, szivaccsal vastagon körbetekerve, hogy ha mégis neki talál ütközni, a tervezőt akkor se lehessen perelni. Ha ma ez van, akkor holnap ugyanez duplán, holnapután triplán, a műszaki cikkeink "okosodnak", mi pedig teljesen elfelejtünk odafigyelni, pláne gondolkodni. Vagy ami még rosszabb, a gyerekek eleve meg sem tanulják, hogy figyeljenek a körülöttük lévő világra, ne csak menjenek előre. 

Persze, értjük, volt az a mozgólépcsős baleset nem is olyan régen. Más helyzet, persze, hiszen ott a gyerekek biztonságáról volt szó, ők még nem tudnak mérlegelni, "joguk van" figyelmetlennek lenni. De szót fogadni éppen tudhatnának. Engem nem neveltek szigorúan, de a "nem szabad, mert azt mondtam" mégis gyakori indok volt. Utána persze idővel megkaptam a logikus magyarázatokat, de egy kisgyereknek nem kell hosszasan taglalni, mi történik, ha megrázza az áram, elég, ha tudja, hogy veszélyes. Ahogy a mozgólépcsőn is bőven elég, ha a felnőtt ember figyel, a gyerek meg szorosan fogja a szülő kezét. Időben megtanulja, hogy például a mozgólépcső nem játék.

És akkor a következő generáció számára talán ismét nem kell majd hülyebiztos épületeket tervezni!

A következő írás kizárólag a képzelet szüleménye. Valós személyekkel, helyszínekkel, eseményekkel való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve. ;)

Az engedélyezési terv készítése szerintem: 

Építész tervező megkapja a felkérést a megrendelőtől, megkeresi a telket a térképen, megállapítja, hogy milyen építési övezetbe tartozik, milyen előírásoknak kell eleget tennie, elkezdi megtervezni az épületet, konzultál az építéshatósági ügyintézővel, aki képben van az adott körzet előírásaival (de legalábbis tudja, hol nézzen utána), megállapítják, hogy minden rendben van, vagy az építész tervező addig gyurmázik a házzal, amíg minden rendben nem lesz, kidolgozza a tervet, benyújtja a tervet, elfogadják a tervet, megrendelő kifizeti az építészt, kivitelező felépíti, megrendelő kifizeti a kivitelezőt, mindenki boldog. 

Az építész tervező szerintem: 

Az építész tervező tervez. Utánanéz a jogszabályoknak, és igyekszik fejben is tartani, de elsősorban a tervezésért felel, a szakszerű műszaki megoldásokért, a megfelelő tér- és tömegalakításért, a megrendelő, a szomszédok, a kivitelező és a hatóság elégedettségéért. Együttműködő, értelmes ember, tájékozott, naprakész, munkájára igényes okleveles építészmérnök.

Az építéshatósági ügyintéző szerintem:

Az építéshatósági ügyintéző a jogszabályi háttérért felel. Ismeri a saját körzetének szabályozási tervét és helyi építési szabályzatát, ellenőrzi, hogy a tervezett épület eleget tesz-e az előírásoknak. Nem esztétizál, nem akar ő is tervezni, és nem utálja az építész tervezőt, amiért ő tervez. Együttműködő, értelmes ember, tájékozott, naprakész, munkájára igényes okleveles építészmérnök.

 *   *   *

Az engedélyezési terv készítése szerintük:

Az építész tervező költséges passziója, amivel munka helyett foglalatoskodik. Különös örömmel teszi ezt, ha értelmetlen plusz kéréseket kell teljesítenie, tarthatatlan hiánypótlási határidőkkel, éjszaka. Tegnapra. 

Az építész tervező szerintük: 

Művészeti önmegvalósításra törekvő dilettáns, aki arra sem veszi a fáradságot, hogy utánajárjon, mi merre hány méter. Célja elérése érdekében szándékosan megvezet és átver bárkit. Csúsztat, rosszhiszeműen.

Az építéshatósági ügyintéző szerintük: 

Ártatlan. Nem vonható felelősségre, ő ott sem volt, ő nem tudja, és különben is, ő még kezdő, még nem is tudhatja. 

De ha ő nem tudja, akkor ki tudja? 

"Miért nem csinálja mindenki azt, amihez ért? Görög Zita ne szinkronizáljon! Fekete Pákó ne énekeljen!" - Kovács András Péter stand-up humorista

Megint tanultam egyet s mást. De van, amire mégsem derült fény. 

Mi a dolga az építéshatósági ügyintézőnek?

- Építész(mérnök) vagyok. 

1. típusú válaszoló, Az Elismerő: 

- Építész? Az olyan szép szakma!

- Akkor te biztos nagyon szépen rajzolsz.

- Akkor te nagyon kitartó lehetsz!

2. típusú válaszoló, Az Érintett:

- Engem is nagyon érdekel az építészet, tudod, a XVIII. kerület Kis Béla utca jobb sarkán, tudoood, ott, ahol a Kálvária közt keresztezi, ott van egy ilyen nagyon érdekes ház. Mit gondolsz róla így, építész szemmel?

- Tényleg? Én is majdnem az lettem, de nem bírtam a sok rajzolást/éjszakázást/b...ogatást. 

- Most komolyan? Én is majdnem az lettem, vagyis hát belsőépítész (vagyis hát lakberendező). 

3. típusú válaszoló: A praktikus: 

- Tényleg? Most újítjuk fel a házat, és azt szeretném kérdezni, hogy szerinted mivel hőszigeteljük / hol olcsóbb a ... vakolat, az OBI-ban vagy a Praktiker-ben / hogyan építsük be a tetőteret, lehetőleg bontás nélkül.

- Jaj, ez nagyon jó, pont lakást keresek, eljönnél velem megnézni néhányat? Hátha észreveszel valami gáz dolgot, amire az ingatlanos nem akarja felhívni a figyelmet. Neked biztos van rá szemed, hogy kiszúrd az ilyeneket. (Változat: Átküldenék neked pár (20-30) ingatlanhirdetést, segítenél kiválasztani, hogy melyiket érdemes megvenni? (=hibáztathatlak téged a rossz döntésért életünk hátralevő részében?)

- Ne mondd, nekem pont kellene egy építész, igazából már mindent kitaláltam az átalakításhoz, csak kellene valaki, aki lerajzolja/BErajzolja a gépbe/felszerkeszti, szerintem nem több egy fél napnál megcsinálni, kérhetek egy ilyen kis szívességet? (=te jössz hozzám BKV-val, hétköznap, munkaidőben, kávét nem kapsz és ki sem fizetlek)

- De jókor mondod, pont ázik a pincénk, mi lenne, ha holnap délután átjönnél megnézni? Nem tudom, hogy mitől lehet, hátha neked van valami ötleted. 

4. típusú válaszoló, A Lesajnáló:

- Építész? Ahhoz csak kreatívnak kell lenni. 

- És nem furcsa lánynak lenni egy ilyen fiús szakmában?

- Ja, tehát nem vagy mérnök (általános válasz "rendes" mérnököktől).

5. típusú válaszoló, Aki Nem Vágja:

- És még mindig párhuzamvonalzóval toljátok? Nem? Komolyan? Mióta nem?

- Most akkor te házakat vagy utakat tervezel? Mi a különbség az épíTÉSZ meg az épíTŐ között?

- Akkor biztos tök jól keresel.

Köszönöm facebook-ismerőseimnek, akik megosztották velem a saját tapasztalataikat. Ez is egy kimeríthetetlen téma!

Kiemelt köszönet illeti Dórát ezért az eszmefuttatásáért, amelyből gátlástalanul loptam át részeket (elvégre építész vagyok: nem lopok - kanonizálok!). 

További javaslatokat szívesen fogadok a kommentekben!

"Az új igényű, szükséghez képest új formájú, gyakran új anyagú bútorokat nem csak meg kell tervezni, korszerű üzemben legyártani, hanem a lakók ízlésének megváltoztatásával meg is kell kedveltetni."

- Kiss Ferenc: Típuslakás-típusbútor Magyar Építőművészet 1956. 7.sz.

(Korszerű lakás 1960: Az óbudai kísérlet című kiállításról)

Idén is van (épp most)  budapest100.hu , a program, amelyen az éppen 100 éves épületeket ünnepeljük. 

Százéves a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga, 

és ez a ház

és ez a ház

és ez a ház

és este a Fogasházas ünnepségen töpörtyűvel és zöldségekkel megrakott esernyők potyogtak az égből.

Holnap estig tart a program, még nem késő csatlakozni! 

(Egyetemi esszének készült 2008-ban, de még mindig nagyobbrészt egyetértek az írottakkal.)

-Egyenesen fel a dombon ott, a házak mellett, aztán egy kicsit lefelé. Jó kis séta lesz! –szól az eligazítás a buszmegállóval szemközti presszóban ücsörgő helyiektől. Háromórás utazással a hátunk mögött örülünk, hogy mozoghatunk egy kicsit, de nagyon hideg van, az út jeges, fúj a szél. Először a kollégium és rendház épülete tűnik fel: robusztus tömege, szabályos sorokba rendezett ablakai, színben közel egyező burkolt és vakolt felületei szigorú és méltóságteljes összképet nyújtanak. A lépcsőt kísérő fal is hasonló, törtfehér burkolatú, amely a kőfalba vágott hatalmas, íves záródású kapunyíláshoz vezet. Mögötte az ezeréves múltú apátság épülete, sárga fallal és fehér pilaszterekkel – ilyen erőteljes történelmi légkörben hallatlan nagy felelősség új építészeti elemek létrehozása.

"Most mit kritizál, tervezzen jobbat!" - dördül fel a Modoros Építész egy-egy kritikát olvasva. Tervezzen jobbat, hiszen ő is építész! Vagy talán nem volt jó tervező, és ezért vált tollforgatóvá? 

Ez az általános vélekedés, hiszen az építésznek levés csúcsa a tervezés. Nem tudom, más szakmák esetén mi a helyzet, de kíváncsi lennék, felkiált-e a filmrendező, ha elmarasztaló kritikát olvas, hogy "most mit ugat, csináljon jobb filmet!", vagy a borász a sommelier-t szidja-e, ha ihatatlan a bora, és ő ezt szóvá teszi. 

1. A terven utólag felfedezett kósza, konszignálatlan nyílászárókat írd a költségvetésbe a soron következő konszignációs jellel anélkül, hogy a tervlapokon vagy a konszignációban javítanád. Ezután minden adandó alkalommal hivatkozz az adott nyílászáróra az általad kitalált, egyik terven sem szereplő konszignációs jellel.

2. A mennyiségek pontos kiszámítása helyett használd a mérnöki becslés ősi módszerét. A lakóház homlokzatának 25-30%-a az ablakfelület, a lábazati szegélyburkolat folyómétere pedig megegyezik a padlóburkolat négyzetméterével. 

Újdonság a Budapest100 című rendezvény, de a szervezők szándéka szerint hagyományteremtő célzatú: idén először, de a következő években folyamatosan megünnepeljük azokat a budapesti házakat, amelyek elérték ezt a szép kort, a 100 évet. Lelkes önkéntesként csatlakoztam a rendezvény szervezőihez, mert szükségét éreztem, hogy tegyek valamit, amiben értelmet, értéket látok. Meg azért is, mert épp a nyolcadik kerület kellős közepén lakom egy százéves házban, a munkahelyem pedig egy másik százéves házban van, így két épület programjainak a szervezését is elvállalhattam különösebb gond nélkül. 

Moravánszky Ákos előadására rengetegen mentünk a Mindentudás Egyeteme aktuális helyszínére, a SOTE új épületébe, sok ismerőst, régi évfolyamtársakat láttam. A cím is vonózó volt (“…nyiss nekem tért”? – Tér és térbeliség az épített és a társadalmi világban), de szerintem vonzóbb volt maga az előadó személye, akitől sokfélét olvashattunk már, és akit végre személyesen is láthatunk.

Annyira régóta és olyan nagyon érdekel az építészek és laikusok közötti feszültség, értékítéletük feloldhatatlannak tűnő különbözősége, vagyis az a tény, hogy ha egy épület egy építésznek tetszik, akkor a nem-építésznek szinte biztos, hogy nem, hogy szinte már unom. Ha felvetődik ez a téma, már előre félek, hogy elragadtatott felszólalásomat legfeljebb hümmögés követheti, mintha ez egy olyan téma lenne, ami sokakat foglalkoztat, de nem tudnak igazán mit tenni, hogy másként legyen. Mintha ez is csak egy olyan szeglete lenne az építészetnek, amiről mindenki tudja, hogy ott van, de idővel, ahogy megrendelések jönnek és házak épülnek, és a mindennapok rendje eluralkodik az egyetemről kikerült, egyre kevésbé és kevésbé lelkes fiatal építészen, már egyre kevesebbszer gondol rá, végül pedig egészen el is felejti. Vagy ha úgy tetszik, megszokja: hogy a megrendelő "csak" egy laikus, aki semmit sem tud az építészetről, és dilettánsok ülnek a hivatalokban is, hiszen ha annyira értenének hozzá, miért nem terveznek (egy újabb közhely, és egyben kifogyhatatlan témaforrás, a tervező építész, mint szakmánk csúcsa).

Vidéki kisvárosban, egy panelház tízedik emeletén laktam életem első tíz évében, egy szinte teljes egészében a huszadik század második felében épült településen. Az emeletes házak, a szögletes formákból kirajzolódó töredezett sziluett jelentette számomra a várost. Hosszabb iskolai szünetekben mindig ellátogattunk távol élő nagyszüleimhez, akik kertes házban laktak. Ami szüleimnek, nagyszüleimnek talán a tanyák világa, vagy egy hagyományos falusi utcakép volt, az nekem ez a mai szememmel nézve ellentmondásos, mégis egységes világ volt és maradt: a „kocka” családi házak világa. Ide jártunk nyaralni, itt töltöttük a karácsonyokat, számomra ez volt a vidék.